Egy kávézó eldugott sarkában vallottam be anyámnak, hogy nem az vagyok, akinek hisz...

Több hátulütője is volt ennek a nevelésnek. Anyukámmal például sose tudtam egy jót és mélyet beszélgetni. A körülöttünk magasodó, minimalista falak, rajtuk a szoborfejekkel, festményekkel sosem adták meg számomra a biztonságot, semmilyen értelemben. Plusz az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy anyukám nem egy lelkizős fajta, nem úgy van kalibrálva, ahogy én.

A barátaimat is meg kellett válogatnom. Nem engedhettem be az életünkbe akárkit, mert a szüleim támasztottak bizonyos elvárásokat velem és a társasággal szemben, amivel körül akartam venni magamat. Ilyen szempontból (is) két végén égettem a gyertyát; a baráti köröm nagy százalékát sosem mutattam be nekik. Csak olyat, akiről tudtam, hogy bőven kimeríti az elvárásaikat. Arról pedig maximum csak álmodhattam, hogy egy fiú hazajöjjön velem és megismerje a szüleimet... Nyilván nem kellett szüzességi fogadalmat tettem, de fel volt állítva egy fontossági sorrend az életemben, és a top 5-ben egyáltalán nem szerepelt a fiúzás.

Épp emiatt a középiskolás éveim alatt rengeteg titkot halmoztam fel. Aztán amikor elkerültem egyetemre ez újabb szintet lépett. Kiszabadultam a minimalista és nyomasztó festmények közül, szüleim őrző-védő szemei elől. Természetesen a barátaim egy idő után próbáltak a lelkemre beszélni: "Ideje lenne ledönteni az elválasztó falakat a szüleid és közötted, Aliz!" Igazuk volt. Négy évig valaki másként jártam haza látogatóba és egészen másik Alizként éltem az életemet. Ideje volt, hogy felvállaljam a valódi énemet.

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én mindig jobban megnyíltam anyukámnak, amikor együtt lógtunk és beültünk inni valamit a kedvenc kávézómba. Nem tudom, mi volt abban a helyben, ami oldotta a nyelvemet, az érzéseimet. Talán a másik közeg... Nyugodt voltam és tudtam, hogy anyukám nem reagálhat drasztikusan a mondandómra, mint otthon, a megszokott helyén. Vagy, mert ezek a dolgok ott maradtak a kávézóban, az asztalunk fölött lebegve és nem vittük haza őket magunkkal.

Szóval úgy döntöttem, hogy elhívom anyut egy limonádéra, és beszélgetünk egy nagyot, mert már nagyon ideje volt. Elegáns késéssel érkeztem meg a kávézóba. Anyukám már ott várt.

- Szervusz, kincsem! - köszöntött.

- Szia, anya! - a szokásos két puszi és rövid ölelés lett a szokásunk.

- Jó látni téged. Jól nézel ki. - s eközben végignézett rajtam. Láttam rajta, hogy fürkészi a kicsit gömbölyded alakomat, és a tekintete megállapodik a kezemen.

- Szép gyűrű! Új?

- Öhm... másfél éves. Talán.

- Még sosem láttam rajtad.

- Tudom. De itt volt az ideje - feleltem, komolyan a szemébe nézve.

- Anyu, én férjhez mentem. Szabihoz. Igen, akitől mindenáron próbáltatok engem tiltani - anyukám arcáról nem tudtam leolvasni semmit, de újból végignézett rajtam, mintha nem ismerne rám.

- És nagymama is vagy. Holnapután lesz két éve, hogy megszületett a kislányom. Igen, Szabitól.

Láttam anyu arcán a sokkot. A körülöttünk duruzsolók elnyomták a gondolataim zaját, plusz a pincérnő kihozta a rendelést, úgyhogy nem volt érkezése reagálni arra, amit mondtam. Láttam rajta, hogy nem is tudna. Mégis biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy nem együtt megyünk haza és, hogy én ebből semmit nem viszek el magammal - csak itthagyom lebegni az asztalunk fölött.

Aliz történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock