A monogámia csak önzőség?

Olvastam pár cikket és kutatást a témában, és elgondolkodtam. Több magyarázat is létezik, hogy miért alakultak ki annak idején a monogám kapcsolatok. Valószínűleg egy kicsit mind igaz lehet. Több ezer évvel ezelőtt az őseink praktikus szempontokat követtek inkább, mintsem romantikus elképzeléseket. Például nem lett volna hasznos, ha összevissza kefélnek, és kipusztulnak a különböző nemi úton terjedő betegségek miatt. Ezért célszerű volt megtartani az egészséges partnert. Ez mondjuk, nem hülyeség.

Aztán arról is hallottunk, hogy később gazdasági előnyei is voltak annak, ha csak egy párja volt az embernek. A vagyon a családban maradt, (nagyjából) biztosak lehettek benne a férfiak, hogy a saját gyermekeiket nevelik, és rájuk áldozzák az energiáikat. A nőknek is praktikus volt, hogy miután megszülték a gyerekeiket, volt mellettük egy férfi, aki segített gondoskodni róluk. Nem kellett attól tartaniuk, hogy lelép majd valamelyik másik nőjével, vagy a sok párhuzamos kapcsolat miatt ők el lesznek hanyagolva.

Szóval, sok hasznos oka volt annak, hogy ez így alakult. De nem esik szó arról, amiben ma olyan elkötelezetten hiszünk: Én csak téged szeretlek, és ezért nem akarok rajtad kívül senki mást! Valóban igaz ez az állítás?

Mert valójában az emberiség történetének nagy részében az emberek nem voltak monogámok. Vagy a monogám kapcsolatokban nem voltak hűségesek. Akkor hogy is van ez? A monogámia egy mélyen gyökerező dolog, amire valóban vágyunk, vagy csak a társadalmunk által kialakított szokás, amire megtanultunk vágyni?

Szerintem aki azt állítja, hogy egy életen át képes valakit ugyanolyan intenzitással szeretni, az hazudik - lehet, hogy saját magának is. Mert egy kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nehezebb időszakok. Amikor elbizonytalanodunk, vagyegyszerűen csak nem érezzük annyira erősnek az érzéseket. Tehát maximum az első 3 évre lehet igaz, hogy csak a párunk lebeg a szemünk előtt.

Nyilván akinek a szex csak huszadrangú dolog az életében, az "szerencsés", és sokkal nehezebb megkísérteni. Viszont akinek magasabb a libidója, annak ez nagyobb problémát jelenthet. Mert eljuthat arra a pontra, hogy azt érzi: szeretlek, de azért mással is lefeküdnék. És ha még csak gondolatként merül is fel benne, akkor is szar embernek érzi magát. Hiszen ha szereti a párját, akkor ilyen eszébe sem juthatna! Hát milyen dolog ez? Emberi... Habár a szexualitás szoros összefonódásban van az érzelmekkel, azért mégis két külön dolog. Lehetnek valódi, erős érzéseid, és emellett szexuális vágyaid, gondolataid.

Ezért én azt gondolom, hogy elsősorban érzelmi monogámiára vágyunk. Egy embert akarunk szeretni, egy emberhez akarunk tartozni - és hogy szexuálisan is hűségesek vagyunk, az csak ennek a velejárója. Arra nem vágyunk, hogy egész életünkben csak egyetlenegy szexuális partnerünk legyen! Ezt csak elfogadjuk. Mert azt szeretnénk, ha lenne egy biztos pont az életünkben, akit szerethetünk, akiben bízhatunk, akire számíthatunk - és aki mindezt viszonozza is.

Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor kimondhatjuk, hogy ez egy nagyon önző dolog. Ki akarjuk sajátítani a másikat testileg, lelkileg. Azt akarjuk, hogy csak hozzánk tartozzon, és ezért vállaljuk azt az áldozatot, hogy hagyjuk magunkat is kisajátítani. Ez egy szép egyezség. Annak, aki be is tudja tartani.

Viszont az van, hogy a testünk le sem szarja ezeket az eszméket. A biológia pont a hosszú távú monogám kapcsolatok ellen dolgozik. Hiszen a megszokás, a biztonság és a nyugalom könnyen kicsinálja a szexuális vágyat. Kevésbé izgat az, aki minden nap, minden helyzetben ott van melletted karnyújtásnyira. Ez tény, és sok kapcsolat emiatt megy gajra.

Ha nem akarjuk átverni magunkat, akkor be kellene látni, hogy mivel intellektusban, érzelmileg fejlődtünk, ezért a lelkünknek van szüksége egy társra, akit szeretünk. A testünk viszont szívesen végigdugná fél Európát, és ezt olykor a tudtunkra is adja. Nem arra vágyunk, hogy hűségesek legyünk - a hűség egy döntés. Mi pedig választunk, hogy melyik önző vágyunknak engedünk.

Nyitókép: Shutterstock