Nekem már nem élnek a nagyszüleim, de a kedvesem révén nemrég volt szerencsém beszélgetni egy 81 éves nénivel, ami erősen elgondolkodtatott.
Egy apró kis településen, régies nevén faluban nőtt fel. Elmondta, hogy gyerekként az iskola után első volt az otthoni teendők ellátása, de utána szabadon voltak engedve a többi gyerkőccel. Az igazi szabadságot azonban nyáron érezték.
„Reggel, mikor felkeltem, anyám addigra gyakran már elment dolgozni – pedig nem aludtam ám 11-ig -, de a reggelit kikészítette nekem. Gyorsan megettem, utána rendet tettem magam után, így elmehettem otthonról, hogy találkozzam a többiekkel. Voltunk vagy tízen. Hasonló korúak, de voltak nálunk kisebbek is. Mindig kitaláltunk valami játékot, hol a pataknál játszottunk, hol az utcában bicikliztünk. Felváltva persze, mert a legtöbbünknek nem volt biciklije, de megosztoztunk. Az utcában mindig megvolt, hogy melyik nap kiknél ebédelünk. Laci bácsiéknál szerettünk a legjobban, mert ott szalonnát kaptunk, de volt, ahol csak egy kis zsíros kenyér jutott. Mindennek örültünk, egyből befaltuk és már mentünk is vissza játszani.
Este egy kis mosdás, valami vacsorának való, mindig együtt, a konyhában. Sosem válogattam, nem volt meg ez a fene nagy rongyrázás, ami manapság a gyerekeknél, hogy a kedvére főznek, az volt, amit anyám elém tett. Utána apám még visszament a műhelyébe – asztalos volt -, anyám pedig fáradtan leült a fotelbe, és olvasott. Mindig fáradt volt. A közelben lévő városban, a csoki gyárban kapott munkát. Korán kelt, hogy elérje a buszt. Azt hiszed, tudott hazahozni csokit? Nem úgy ment az, nagyon figyelték, hogy senki se lopjon.
A falunkban voltak gyerekek, akiknek csak egy nadrágjuk volt, így, ha azt épp kimosták, és nem száradt meg, ők otthon maradtak, nem tudtak kijönni velünk. Nekem szerencsém volt, mindkét szülőm keresett, de így is nagyon vigyáztam a dolgaimra. Nálunk nem volt pofon, elég volt, ha apám rám kiabált, és egyből tudtam, hol a helyem. Ez ritka volt, mert valahogy belenevelkedtem, hogy segítek otthon."
Persze Emőke néni még sok minden másról is mesélt az alatt a pár óra alatt, míg ott voltunk, és én hatalmas élvezettel ittam minden egyes szavát. Hazafelé az autóban pedig nagyon sajnáltam, hogy korábban nem igazán figyeltem a nagyszüleim visszaemlékezéseire.
Az idősekkel való kapcsolat segít a saját múltunkkal való összeköttetésünkben. Lehet, hogy még nem éltünk akkor, amikor ők voltak gyerekek, de egy részünk, ami belőlük ered, már igen.
Az ő történeteik lencséjén át a saját valóságunkat is másként szemlélhetjük.
Az idősek energiája egyáltalán nem igényli a miénket, sőt, inkább tölt bennünket: lelassít, enged visszarepülni az időben, nem mellesleg pedig ők a legélvezetesebb történelemkönyvek.
A nagyszüleiddel csak havonta egyszer beszélsz telefonon és évente párszor látogatod meg őket? Ha teheted, változtass ezen, amíg van rá lehetőséged. Nem lenne szabad ennyire elengednünk őket, hiszen ők a múltunk, múlt nélkül pedig nincs jövőnk.
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.