Amikor kiderült, hogy megműtenek, komoly fejtörést okozott, megkockáztassam-e, hogy a szülővárosomban, a családi otthonunkban lábadozzak-e majd. Tartottam attól, hogy hiányozni fog a felnőtt életem, a saját holmim és úgy egyáltalán minden, amit megszoktam magam körül. Eltelt a 6 hét, elvileg meg is gyógyultam, most pedig a "rendes" életembe félek visszamenni. De muszáj. Vagy mégsem?
Hat hét rengeteg idő, pláne, ha nem nyaralni indulsz, és a jövőbeli tevékenységeidet előreláthatóan az ágyban fekvés, a téblábolás és maximum az eszegetés teszik ki. Így aztán nagyon szkeptikus voltam, amikor a józan észre hallgatva végülis rábólintottam arra, hogy ha már vidéken műtenek, itt vészelem át a posztoperációs időszakot is.
A kezdetben három hetet adtam magamnak, aztán annyira belejöttem, sokat sétáltam, kirándultunk, élveztem a családi vacsorákat, és egyáltalán, a kényelmet, hogy a kötelező kontrollvizsgálatig hallani se akartam a visszautazásról. Sok okom nem is lett volna rá, a home office esetén tök mindegy, hol van az a "home".... Most azonban letelt a hat hét, és komolyan ki vagyok akadva, hogy vissza kell térnem a felnőtt életembe: Ez persze meglepő, ugyanis mindeddig pont elég volt negyedévente pár nap itthon, és mindig boldogan utaztam vissza Budapestre. De most hiába várom, valahogy nem jön az a nagy öröm, hogy végre túlvagyok ezen az egész hercehurcán. Vagy mégsem vagyok túl?
Ahogy fogytak a hetek, napról napra egyre inkább erőt vett rajtam a szomorúság, hogy itt kell hagynom a várost, ahol születtem és éltem sokáig, hogy el kell búcsúznom a családomtól. Ahelyett, hogy boldogan vártam volna a napot, amikor visszatérek a pesti lakásomba, egyre többször fakadtam sírva és hiába mondogattam magamnak, hogy jó lesz, ott van az én életem, a párom, valahogy nem éreztem a lelkesedést. A testem pedig úgy tűnik "vette a jeleket", és mindent meg is tesz azért, hogy itthon maradjak még...
Ahogy közeledett az elutazásom napja, egyre rosszabbul lettem, de szerencsére eljött a műtétem utáni hathetes kontroll ideje, amikor is az orvos hólyaghurutot állapított meg (ami amúgy a kezelés ellenére sem gyógyul).
Bár nem hiszek feltétlenül abban, hogy a testünket a gondolatainkkal is meg tudjuk betegíteni, most elbizonytalanodtam. Vajon tényleg ennyire nincsen kedvem visszarázódni a hétköznapokba, hogy tudat alatt a fizikai szenvedést választom inkább? Vagy csak szerencsétlen véletlenek összjátéka az egész, és örüljek annak, hogy még itt, a kezelőorvosomhoz fordulhatok és nem kell Budapesten egy újabb után néznem? Fogalmam sincs, de most, 3 óra alvás és iszonyatos fáradtság után azért azt gondolom, inkább vállalnám a visszautazást és minden változást, ami az életem újraindításával jár, mint a fájdalmakat és a bizonytalanságot, hogy mikor gyógyulok meg végre.
Nyitókép: Shutterstock
Varga Móni
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
