Nézem az apámat. Csupa csont és bőr. Az arca beesett és olyan ráncos, száraz, mint az egyiptomi múmiáké, amelyeket a dokumentumfilmekben láttam. Nem szép. Fehér párnák között fekszik és sípolva veszi a levegőt. Körülötte pittyegő monitorok, csövek, drótok. Meleg nyári délután van, így csak egy vékony lepedővel takarták be. A szöveten keresztül látni a pálcikává fogyott lábakat, a medencecsontot.
Emlékszem, milyen volt kiskoromban. Erős, magabiztos... durva. Nem mindig, de sokszor. Ma azt mondanánk rá, hogy hímsoviniszta, de harminc évvel ezelőtt senki nem használta ezt a szót és teljesen normálisnak tartotta mindenki, ha a férfi a ház ura. Hát, ő úr volt... Uralkodott minden és mindenki felett. Az anyám felett, a testvéreim felett, felettem. Nem létezett olyan kérdés, amelyben ne ő mondta volna ki a végső szót. S ott, akkor fellebbezésnek helye nem volt. A rokonok és barátok szemében mi testesítettük meg a mintacsaládot. Szép feleség, jóképű férj, három gyerek, családi ház, autó. Persze a családi ház falai közé senki nem látott be, ahogyan a lelkünkbe sem. Csak azt vették észre, amit mutattunk.
Nem volt könnyű apámmal az élet. Kis túlzással azt mondhatom, hogy folyamatosan terrorizált minket. Leginkább lelkileg, de akadt olyan eset, hogy testileg is bántotta főleg anyánkat.
Egy pofon itt, egy karszorítás ott, kis megrángatás, taszigálás...
Csak hogy tudja, hol a helye, ha esetleg ellent mert mondani. Egy alkalommal az öcsém későn ért haza az egyik barátjától. Nyolc után, holott hétre mindenkinek otthon kellett már lennie. Az apánk tajtékzott, hogy semmibe vették a szavát – nem ám azért, mert aggódott... - és büntetésként azt szabta ki, hogy egy egész napig nem kaphat enni a vétkes. Anyám teljesen felháborodott, mert egy tízéves gyereket – de igazából senkit – nem lehet ételmegvonással büntetni, főleg egy napon át. Arra a pofonra nagyon emlékszem. Meg arra is, hogy fogta és
egy szál alsónadrágban lezárta a testvéremet a pincébe, a kulcsot pedig elrakta.
Most pedig itt fekszik, magatehetetlenül csonttá soványodva. Nyelőcső rákban haldoklik. Képtelen nyelni. Hogy sajnálom-e? Igen, hiszen borzalmas halál jutott neki. Lassú, szenvedésekkel teli éhhalál.
Az egész egy gombócérzéssel kezdődött. Aztán egy nap visszahányta az ételt a vasárnapi ebédnél. Akkor ment el orvoshoz. Azt mondta, nyelőcsőgyulladása van és emiatt egy ideig csak pépes ételeket ehet. Hazudott. Az utolsó pár hónapban nagyon szelíddé, kedvessé vált. Ő már valószínűleg tudta, hogy vége. Mi viszont nem sejtettünk semmit. Anyánk rendületlenül készítette a leveseket, főzelékeket, krumplipürét, de egy idő után az sem ment le neki. Akkor már nem titkolhatta.
Az öcsémet egy napig tartotta a pincében étlet-szomjan. Vajon Isten rendelte el neki pont ez a halált?
A sors? A karma? Nem beszél, nem eszik, nem iszik, csak fekszik és néz. Vajon mindannyiunkra így néz, amikor felváltva ülünk az ágya mellett? Nem tudom, mert nem beszélünk róla.
Nem szép halál – ez jár a fejemben. Sajnálom, hogy ez jutott neki és sajnálom, hogy úgy élte az életét, ahogyan. Sajnálom az anyámat és sajnálom a testvéreimet is. Imádkozom, hogy most már mihamarabb véget érjen a szenvedés, megszabaduljon és feloldozást nyerjen. Ha ez egy büntetés volt egy felsőbb hatalom részéről, akkor úgy vélem, beteljesült. Kemény életet élt és kemény halállal lakolt érte...
Beatrix történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.