A szingli kifejezést leginkább a Szex és New York című sorozat tette népszerűvé. Ezzel együtt pedig megjelent egy új szemléletmód is, ami egészen más színben tüntette fel az egyedülálló nőket, mint ami korábban jellemző volt.
Régen az egyedülálló nőket vénlányoknak nevezték. A regények és a filmek többnyire magánytól megkeseredett, lebiggyedt ajkú, sótlan teremtéseknek ábrázolták őket, akik féltékenyen próbálják megakadályozni mások szerelmének beteljesülését. Ez persze elég kegyetlen skatulya volt, és minden empátiát nélkülözött...
A modern idők beköszöntével aztán átestünk a ló túloldalára: a szingliség szinte "divattá" vált. A filmekben most leginkább életrevaló, vagány, menő csajoknak ábrázolják az egyedülálló nőket, akik büszkék rá, hogy pasi nélkül élnek. Mintha a szingliség eggyé vált volna az önálló, kemény, szexi nő képével, akinek - ha akarná - minden ujjára jutna férfi, ám eszében sincs feladni a függetlenségét.
Bizonyos szempontból nagyszerű, hogy változott a társadalom hozzáállása. Hiszen kicsit sem volt korrekt áldozatként, szánni való szerencsétlenként tekinteni azokra, akiknek valamiért nem jutott férj. Az viszont, hogy szinte követendő példának állítjuk be a szingliséget, már a másik szélsőség.
A Szex és New York szereplője, Carrie még őszintén felvállalta, hogy - bár élvezi az életet - kitartóan keresi a Nagy Őt. Az utóbbi években azonban ez egyre kevésbé jellemző. A szinglik egy része azzal próbálja megvédeni magát a csalódásoktól, hogy fennen hirdeti: nem vágyik párkapcsolatra, szuperül megvan egyedül.
Mintha mindenáron azt akarnák közvetíteni a világ felé: "Erős vagyok, nekem ugyan nem kell hosszú távra férfi!" Szinte kétségbeesetten bizonygatják, milyen remekül érzik magukat egyedül - többségük életét mégis beteljesületlen párkapcsolati kísérletek és nagy szerelmi csalódások kísérik.
A "szerelem nélkül is minden klassz" hozzáállás a legtöbbször sajnos csak álca: egy rossz védekező mechanizmus. (A tévé minden évben nagy nézettség mellett ismétli az Igazából szerelmet és a Bridget Jones naplóját. Ugye nem gondolja senki, hogy ezt csak a párkapcsolatban élők nézik és sírják végig?)
Szerintem a világ még mindig ott tart, ahol rég: az emberek - nyíltan vagy titokban - ugyanúgy keresik a párjukat, és ugyanúgy a hagyományos értékek szerint szeretnének érni. Tény, hogy ezt valamiért nehezebb elérni, mint korábban. A megoldás mégsem abban rejlik, hogy letagadjuk a vágyainkat, mint egy csalódott gyerek, aki azt mondja: ha eddig nem kaptam csokit, most már nem is kell!
Sajnos ma már szinte szégyen, ha egy nő (vagy akár egy férfi) őszintén kimondja: "Párkapcsolatra vágyom. Szeretnék magam mellé valakit." Ehelyett mi megy? "Figyu, hagyjuk már ezt az ósdi szerelem dumát! Szingli vagyok, és minden oké: bulizom, élvezem az életet, sikeres vagyok, időnként szexelek, és ennyi."
Az ilyen hozzáállással sincs semmi baj persze - ha őszinte. De ha csak hitegeted vele magad, az már nem túl szerencsés. Hiszen - tetszik vagy nem - a tagadás sosem visz előre. Ha magadnak sem ismered el, mit szeretnél igazán az élettől, azzal tutira nem segíted elő a dolog beteljesülését.
Ráadásul, amit sokat mondogat az ember, azt előbb-utóbb elhiszik neki. Ha egy nő azt állítja, hogy nem vágyik komoly kapcsolatra, ne csodálkozzon, ha a férfiak csak felületes viszonyt terveznek vele. Valószínűleg elhiszik neki, hogy nem is akar többet ennél...
Annak, aki őszintén felvállalja az érzéseit és vágyait, szerintem sokkal nagyobb esélye van a szerelemre, mint tagadásban élő sorstársainak. Ha egy nő társra, családra és gyermekre vágyik, az a 21. században sem szégyen - inkább érték. A férfiak nagy része pedig még mindig az értéket keresi...
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
