Kérlek, ne csak neveld a gyermeked - örülj annak, hogy létezik számodra

Ülök a vonaton, majdnem napra pontosan 4 hónappal azután, hogy elvesztettük a 10 hetes babánkat. Igen, nekünk Ő baba volt, a szerelmünk gyümölcse, akire hónapokat vártunk.

Tudom, ennyi idősen éppen csak egy 2 centis embrióról beszélünk, de miután tudomást szereztünk a létéről, nyilván nem egy embrió képe lebegett a szemünk előtt, hanem azé a kislányé, vagy kisfiúé, akit február elejére, az első házassági évfordulónk ajándékaként vártunk.

Szóval itt ülök, velem szemben egy apuka, a 10 év körüli kislányával. Nagyjából 15 perce figyelem őket. Az apuka a mobilját, az édes, vörös hajú lányka egy másik elektromos kütyüt nyomkod, mindeközben egy zacsiból majszol valami péksüteményt. Amikor azzal végez, mosolyogva a férfira néz, aki rá sem pillant, továbbra is nagyon elfoglalja a telefonja. "Apa, kidobod?" A hangja ugyanolyan édes volt, mint a vörös loknikkal borított arca. Az édesapja egy szót sem szólva, láthatóan mérgesen elvette a zacskót, és kidobta a szemetet. Igen, lehet, hogy rossz napja van, lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy megdorgálta éppen valamiért a főnöke, de akár nagyobb súlyt is cipelhet a vállán, bármi lehet.

De akkor is felmerül bennem a kérdés, miért nincs egy pillanata, amit a gyermekének ad? Miért nem szedi össze magát azért a csillogó szempárért, aki olyan csodálattal néz rá?  

Mi lehet akkora baj, hogy még a gyerekünk sem tud egy pillanatnyi mosolyt csalni az arcunkra? Nem ő az, aki igazán értelmet ad a mindennapoknak, aki igazán megmelengeti a szívünket? Persze, számtalan emberi kapcsolatot kötünk életünk során: ott vannak a szüleink, a testvéreink, nem beszélve a szerelemről, a barátokról. Rengeteg kötődés alakul ki, de van annál mélyebb, annál csodálatosabb, amit gyermek adhat? Szerintem nincs.

Forrás: Shutterstock

Szerencsés vagyok, mert én már egy 20 éves lány anyukája vagyok. Nem magasztalni szeretném magamat, vagy őt, de a világ legmélyebb érzelmi köteléke van köztünk. Nem mondom, hogy sosem volt rossz napom, hogy sosem "hanyagoltam el", de ha ilyen csicsergő hangon szólt hozzám, lehetett bármilyen rossz napom, biztos, hogy minimum egy mosoly volt a válaszom.

Ülök a vonaton, és elképzelem a férjemet - akinek velem ellentétben nincsen gyereke -, hogy hogyan viselkedett volna/hogyan viselkedne a kislányával. Leszögezem, rengeteget dolgozik, nem régen kezdett saját vállalkozásba, itt a vírus - és nem mellesleg a kiegyensúlyozott, boldog házasságunkat meglehetősen megszomorította a közös veszteségünk. Mondhatni, nem éppen nem a leggondtalanabb időszakunkat éljük mi sem.

A férjem ül a vonaton a kislányunkkal: ő sötét barna hajú, ahogyan mi is, és kicsit göndör, mint az apukája. A bőre is sötét, mint neki, ellenben a szeme kék, mint nekem. A kislányunk csak mesél, hogy mi történt vele aznap, mit evett, kivel játszott, és miért nem ette meg az összes ebédet. Elmeséli, ki húzta meg a haját, és fülig ér a szája, a férjem pedig csillogó szemekkel nézi. Mikor vesz egy kis levegőt is a mondandója közben, édesapja arról faggatja, hogy szerinte mi lesz a vacsora, mire hazaérnek, és közben mindenféle poénos dologgal szórakoztatják egymást - meg persze szóláncoznak is, hogy teljen az idő...

Ülök a vonaton, és az jár a fejemben, hogy 1 évvel ezelőtt a vetélés szóra fel sem kaptam a fejem. Végig sem gondoltam, hogy az mi egyáltalán, milyen lelki és testi következményei lehetnek, mitől következik be, milyen hatással van egy család életére?

Illetve azon is rengeteget gondolkodom, hogy az elmúlt hónapokban sok ilyen „vonatos sztorim" volt, de még mindig nem értem, miért felejtik el sokszor az emberek, hogy minden gyermek egy csoda. Ezáltal persze mindannyian csodák vagyunk, mégis elfelejtjük megélni az értékes pillanatokat, és azt, hogy amit gyermekkorunkban kapunk, azt visszük tovább egy életen át.

B. S. Á.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
    Ezt olvastad már?