Egy alkoholista anyával élek, nincs időm gyereknek lenni!

Reggel 6 óra. Álmosan, fáradtan, kócosan botorkáltam ki a konyhába. Hatalmas ásítások közepette köszöntem anyámnak. "Jó reggelt, anyuci. Hogy aludtál?"

De a kérdésre nem jött válasz. Valószínűleg sehogy sem aludt. Iszonytatóan büdös piaszaga volt, alig tudott magáról. Félig fekve vegetált a konyhaasztal szélén. Már meg sem lepődtem. Fogtam egy kendőt, bevizeztem és a tarkójára tettem. "Hátha kicsit jobb lesz" - mondtam. Egy kissé ellenkezve, de végül belement, hogy elsétáljunk a szobáig.

Levettem róla azokat a mocskos ruhákat, amikben egész este piált. Lehet, volt más is azon a felsőn, de inkább nem firtattam... Nagy nehezen betuszkoltam az ágyba, és csak reménykedtem, hogy még aludni fog, mire hazaérek a suliból.

Számomra ez volt egy átlagos reggel, amióta édesapám meghalt. Anya nem tudta feldolgozni a hirtelen bekövetkezett halálát. Egy óvatlan pillanat volt csupán: az autó megpördült, ő pedig nem élte túl a balesetet. Nekem is nehéz volt, imádtam az apámat. De nem volt időm gyászolni. Tudtam, ha nem vagyok résen, az anyámat is elveszíthetem. Így hát félretettem minden bánatomat, és próbáltam őt életben tartani. Eleinte csak ritkán ivott, esténként, hogy aludni tudjon.

Majd egyre sűrűbben és sűrűbben. Később már természetessé vált számára, hogy a nap minden percében mámorban lebeg. Azt mondta, csak így képes elviselni ezt a szörnyű életet, amit neki szántak. Egyszer még azt is közölte részegen, hogy minden az én hibám, hiszen aznap értem jött volna apa a suliba. Miért nem tudtam hazajönni busszal, vagy gyalog, vagy bárhogy máshogy?! Miattam halt meg az apám!

Forrás: Shutterstock

Nagyon fájtak ezek a szavak, aztán egy idő után elhittem, igaza van. Mert ha jobban belegondolok, így történt. Nem volt kedvem hazabuszozni aznap, szakadó esőben. Felhívtam aput, ő pedig már ült is az autóba, hogy értem jöjjön. Ha nem vagyok ennyire tehetetlen, akkor még ma is élne...

Próbáltam anyával beszélni, hogy ne igyon. Nem lesz jó vége annak, ha naponta ekkora mennyiségű alkohollal mérgezi a szervezetét. Kértem szépen, csúnyán. Könyörögtem, üvöltöttem és sírtam. Soha semmi nem hatotta meg. Olyan volt, mintha aznap, amikor apa elment, az anyámat is magával vitte volna. Sehol nem volt már a vidám arcú nő, aki mindig mosolyog, mindig mond valami pozitívat. Aki gondoskodik rólam és naponta többször elmondja, hogy mennyire szeret.

Ez mind a múlté. Most egy emberi roncsot látok, aki bűzlik a szesz szagától, káromkodik és mocskos dolgokat vág a fejemhez. Folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzik, és néha olyan magatehetetlenre issza magát, hogy bepisil. Szörnyű így látni őt.

A suliban is híre ment, hogy hogyan viselkedik. Annyira kellemetlen a lesajnálóan, vagy épp gúnyosan érdeklődő emberekkel nap mint nap szembenézni. Egyre fogytán az erőm. Nem tudom, kihez fordulhatnék, de tudom, hogy sokáig már nem bírom egyedül. Bárcsak itt lenne apa! Bárcsak aznap busszal mentem volna haza...

Hanna történetet lejegyezte Zavada Janka.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?