Amit tettél velem, az tönkretette a szexuális életemet...

A pszichológus szerint nem furcsa, hogy nincsenek konkrét emlékeim. Szerinte normális, hogy az agyam törölt mindent. Tulajdonképpen ez egy önvédelmi mechanizmusa az emberi szervezetnek, léleknek(?), hogy megóvja az áldozatot.

Magyarán mondva, áldozata vagyok valaminek, amire foszlányokban sem emlékszem. Csupán emlékbetöréseim vannak róla. Azok sem régóta, és inkább olyanok, mintha külső szemlélője lettem volna az eseményeknek. Igazából a mai napig kétségek között vergődöm: vajon nem csak áltatom magam? Tényleg én is egy lennék azok közül, akiket szexuálisan zaklattak a saját családjukban?

Nehéz ezzel a teherrel élni. Miközben ismerem a statisztikákat. Pontosan tudom, hogy ezer meg egy sorstársam rohangál az utcákon, fetrengenek és senyvednek az elcseszett kapcsolataikban. Kínlódnak, de fogalmuk sincs róla, hogy miért képtelenek közel kerülni másokhoz. Miért érzik minden egyes élethelyzetben - legyen az baráti kör, munkahely, család - kirekesztettnek magukat.

Aztán idővel elhiszed, hogy te ilyen vagy. Te nem tudsz kötődni, te nem vagy olyan, mint mások. Vagy éppen megtanulsz ideig-óráig színlelni, és egy időre, legalább a látszat kedvéért olyan leszel, mint mások. Voltaképpen nekem is sikerült az, ami másoknak. Lett állásom, férjem, gyerekem. Az, hogy a szex kikopott az életünkből, normális, nem? A házasságok túlnyomó többsége szexmentes. Tudod, ha évi csupán néhány alkalommal gyűritek össze a lepedőt - legyetek bármilyen elfoglaltak is -, akkor az a kapcsolat bizony szexmentesnek mondható. Persze, ha ez így mind a két félnek megfelel, akkor nincsen vele semmi probléma.

Csakhogy nekem nem felelt meg. Ahogy a férjemnek sem. Aki persze idővel továbbállt. Érthető. Felnőtt embernek igénye van a szexre. Nem hibáztatom. Őt sem, és magamat sem. És nem azért, mert a pszichológus szerint ez is teljesen beleillik a forgatókönyvbe - oké, nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényeget érted -, hanem azért, mert minden erőmmel azon voltam, hogy képes legyek megszeretni az együttléteket. Nem voltam rá képes, pedig szerettem és kívántam a férjemet.

Forrás: Shutterstock

Érted ezt? Nem? Ne aggódj, ő sem értette. Hiszen tényleg érthetetlen is. Először ráfogtuk a szülésre, aztán a kisbabára, a szoptatásra, és aztán a gyerek óvodás kora után nem lehetett mire fogni. Nem lehetett mivel magyarázni, hogy fizikailag megvolt a vágy, működött a testem, mégis ha hozzám ért, kirázott a hideg.

Szegény nem tudta mire vélni. Egyikünk sem. Hiába fantáziáltam róla napközben, közvetlenül azelőtt, hogy a szeretkezéssel próbálkoztunk volna. Egyszerűen, ha sikerült is összehoznunk, akkor az esetek többségében azt éreztem, hogy megerőszakolt, hogy kihasználta a testem. Borzalmas átélni, hogy amikor közelséget, meghittséget kellett volna éreznem, akkor én csak mélységes ürességet és szégyent éreztem. Szerettem volna a takaróval együtt elsüllyedni, megsemmisülni.

Nem volt hová menekülni. Az elől nem lehet elmenekülni, ami nem is létezik. A kínok legmélyebb őrülete az, amikor nem tudod, hogy mitől szenvedsz. Az a tipikus jó dolgában már nem tudja, hogy mi baja legyen... Haragudtam, és gyűlöltem magam. Talán még most is valamennyire. Természetesen a terápia segít. Vagy legalábbis szeretném elhinni, hogy a másfél éve tartó heti rendszerességgel történő kanapén ücsörgések valójában előrébb visznek.

Szeretném hinni, hogy egy szép napon - fokozatosan, vagy egyik pillanatról a másikra, nekem bárhogy jó - elmúlik ez a belső feszültség. Akarom hinni, hogy egyszer meg tudom vigasztalni azt a kislányt, aki könnyek között magyarázta, hogy a nagybátyja ott puszilgatta, ahol ő pisilni szokott. Hiába mondta neki, hogy hagyja abba, mert neki ez nem jó... csak hörgött, és csinálta tovább...

Erika történetét Baranyai Kata jegyezte le.

"Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?