Gyerekként eldobtál, de a pénzemet szeretnéd...

Szinte minden éjjel felriadok pontosan kettőkor. Nagyjából fél óra alatt nyugszom meg. Addigra már elhiszem, hogy a saját otthonomban, a feleségem mellett vagyok. Senki nem fog bántani, és senki nem fogja elvenni a párnám alá dugott egyetlen kis értékemet. Mindaz, amitől félek, rég volt. Már nem kell a párnám alá dugnom semmit. Biztonságban vagyok.

Állami gondozott voltam. Egészen pici koromtól. Kis testi hibával. Ez épp elég volt ahhoz, hogy terrorizáljanak a többiek, és ne én legyek a nevelőszülők álma. Hogy kicsit se kelljek senkinek. Nem tudom, hogy milyen érzés biztonságban felnőni. Hinni abban, hogy szerethető vagyok, értékes, fontos valakinek.

Hogy nem számít az a kis testi hiba sem. Bizalmatlanságból, félelemből, önvédelemből nőttek a falaim. Hittem, hogy soha nem fogok kelleni senkinek, hogy mindenki többet ér nálam. A tudat, hogy az anyám még csak nem is kíváncsi rám, szétmarta a lelkem, megrágta a szívem, beborította az agyam.

Azt hiszem, senki sem tett volna rá egy forintot se, hogy lesz belőlem valaki. Utáltam a világot, az embereket, magamat. 20 éves koromra olyan lettem, mint egy megkeseredett, ökölbe szorított kezű öregember - aki soha semmilyen örömöt nem ismert az életben, és nem is vár semmit.

Valahol mégiscsak pislákolhatott bennem egy kis fény, mert amikor segédmunkásként beálltam dolgozni az első munkahelyemre, egy lány meglátott bennem valamit. Valamit, aminek én nem voltam a tudatában. Az elhasznált, ócska test nem érdekelte, csak a szeretetre kiéhezett, elgyötört lelket látta. Annak nyújtott kezet. Ennek már tíz éve.

Leérettségiztem, főiskolára mentem, feleségül vettem. Szeretjük egymást. Ez még ma is felfoghatatlan csoda a számomra. De ez a valóság. Nappal már szinte eszembe sem jut, hogy honnan jöttem. Az éjszakák még nem hagynak békén. De ez már semmi ahhoz képest, ami volt, vagy ami lehetett volna velem.

De végül más utat szánt nekem a sors. Lett egy feleségem, akivel nagyon szeretjük egymást, lett jó állásom, szép lakásunk és még autónk is. Néha szétnézek, és könnyes lesz a szemem. Soha nem imádkoztam, mégis ilyennek képzelem azt, amikor az imák meghallgatásra találnak. Persze az az érzés, hogy történni fog valami rossz, még mindig kísért.

Annyiszor éltem át, hogy mindig történik valami rossz. Ezért a legszebb pillanataimban is átsuhant rajtam valami félelemszerű. Mondhatnám előérzetnek is, mert pár hete a munkahelyem előtt a tenyerét nyújtotta felém egy nő. Abból, ahogyan ott állt, rögtön arra gondoltam, hogy pénzt kér, és már nyúltam is a zsebembe. De ő megfogta a kezem, és azt mondta: "Kisfiam, nem alamizsnát kérek, az anyád vagyok, és a segítségedre van szükségem."

Forrás: Shutterstock

Elkaptam a kezem, és el akartam futni. Becsukni a fülem, a szemem. Nem látni és nem hallani. De nem tudtam megtenni. Mintha lebetonozták volna a lábam. Csak néztem rá, a nőre, aki azt mondta nekem, hogy kisfiam. Visszazuhantam a múltba, amikor nemhogy a fél, hanem az egész életemet is odaadtam volna azért, hogy valaki ezt mondja nekem.

Ő mindenféléről beszélt. Hogy már évek óta keres. Hogy boldog, hogy ilyen jól megy a sorom. Hogy nem tehet róla, akkor nem volt más választása, hiszen azt sem tudta, hogy ki az apám. És nem bírta egyedül a gyereknevelést másfél éves koromnál tovább, de addig megtett értem mindent. És csak nem lehetett az az intézet olyan szörnyű, ha ilyen fess és sikeres ember lett belőlem. És hogy most segítségre szorul, mert a kicsi lakását el akarják árverezni. Nem tudta fizetni a hitelt. Szóval, most pénz kellene.

Hiszen ő az anyám, amit be is tud bizonyítani. És most már, hogy látja ezt a kis testi hibámat, még talán arra is emlékszik, hogy ki az apám, mert hasonlítok rá. Csak örülök, hogy megtudhatom, kik a szüleim, nem?

Nem bírtam tovább. Sarkon fordultam és otthagytam. A szétmart lelkem, a megrágott szívem újra felsajdult. Ott tombolt az agyamban a felismerés, hogy valójában minden a régi, csak a díszletek változtak - de ugyanaz a fájdalmakkal, félelmekkel, bizonytalansággal teli ember vagyok. Ugyanaz a kis testi hibás gyerek, aki menekülni szeretne minden elől.

Képtelen vagyok rá, hogy beszéljek vele. Pedig ő azóta is minden nap ott ácsorog, és mondaná a magáét. A feleségem azt mondja, segítsünk neki, aztán tűnjön el az életünkből. Fogalmam sincs... Talán soha nem gyűlöltem még ennyire. Mert amíg nem volt arca, addig soha nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy én is valakinek a gyereke vagyok - bármit is jelentsen ez.

Gábor történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezt olvastad már?