A mama halálával a karácsony lelke is tovaszállt

Gyerekkoromban sátrazós karácsonyok voltak, ami azt jelentette, hogy ünnepek előtt pár nappal összepakoltunk, és hazautazhatunk a Mamáékhoz. Otthon nem is volt igazán karácsony, fát is csak egyszer állítottunk, de szegény magányos volt, és padlóra került, mire újévkor haza tértünk.

Szóval sátrazós ünnep, imádtam. Ilyenkor pár napig olyan volt, mintha egyébként is sokan élnénk együtt egy fedél alatt. Aztán Szentestén jöttek még a többiek, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és még jobban benépesült a lakás.

A szépen feldíszített fát és az ajándékokat szigorúan a Jézuska hozta, míg mi, gyerekek a hátsó szobában játszottunk. Persze a kicsit idősebb unokatesók közül már néhányan tudták az igazságot, de minket meghagytak ebben a hitben, hogy aztán mikor megpillantjuk a „Jézuska" kész művét, őszinte, gyermeki lelkesedés csillanhasson fel a szemünkben.

Ám ahogy nőttem, ezek a dolgok kicsit átalakultak. A sátrazás a közelebb költözésünk miatt már nem volt szükséges, ezért csak Szentestén gyűltünk össze, aztán mindenki ment haza a saját kis zugába.

Most már bizony évről-évre egyre kreatívabbnak kell lennem, hogy kitaláljam, mit kapjon a szűk, kis családom, és a barátnőim, akikkel együtt éltem át azokat a csodás pillanatokat.

A legutolsó nagy változás pedig az volt, amikor a Mama elment közülünk. Miután már ő nem volt, a nagy, családi karácsonyok is megszűntek. Ha volt hajlandóság, akkor meghívtuk egymást családlátogatásokra, de hosszú ideig nem gyűltünk össze. Aztán pár éve ez megváltozott. Újra összejövünk karácsonykor, és bár a szerepek teljesen felcserélődtek, visszatért a régi hagyomány.

Mi, a gyerekek, felnőttünk, kisebbek már nemigen vannak, így a régi csoda már nem akkora, mint anno, de azért valami még maradt belőle. Mostanában van, hogy mindhárom karácsonyi napot máshol töltöm, míg gyerekként egy, maximum két hely volt a megszokott.

Több időm van a tévét, vagy a stream csatornákat bámulni és kuckózva semmit tenni, ha a „kötelesség" letudva. Ezzel szemben, mikor sátras ünnepet ültünk, a tévé csak háttérzajként funkcionált, de valójában senki nem foglalkozott vele; ment a beszélgetés, a nevetés, a játék és élveztük az időt, amit együtt tölthetünk, mivel viszonylag ritkán láttuk egymást. Az okostelefonok meg a közösségi média akkor még a kanyarban sem jártak, így nem volt minden egyes pillanat feltolva az Instára, ahogy a családi, ünnepi képek sem voltak posztolva a Facebookra.

Ma már nem igazán vannak határai az időszakoknak az évben. A sivatagi forróságú nyár után már rögvest készülnek a karácsonyra, aztán ahogy belépünk az újévbe, mintha elvágták volna a karácsonyt, és pár hét múlva már a húsvétra, majd megint a vakációra készülnek. Ezek miatt valahogy én nem igen érzem már úgy ezt az ünnepet, mint gyerekként. Nem mondom, hogy Grincs lettem, mire felnőttem, de nem tagadom, hogy könnyebb volna abba az irányba döntenem a mérleget... Iszonyúan felgyorsult a világ. Az Élet... – Kellemes Ünnepeket! – hangzik a kórus, mire poharak koccannak csilingelve egymáshoz, és felriadok a néma nosztalgiázásomból.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock