Iskolai zaklatások: Hol a szülő és a pedagógus felelőssége?

Azonban ez a téma sokkal összetettebb és veszélyesebb annál, hogy csak akkor foglalkozzunk vele, amikor közvetlenül érintettek vagyunk.

"A gyerekek mindig is csúfolódtak!"

Sokan a fenti érvbe kapaszkodnak és azt állítják: nem kell a dolgot "túllihegni". De ez kegyetlen, ráadásul elég kockázatos hozzáállás. Ismerek olyan szülőket, akik sokáig nem vették komolyan a fiuk panaszait. "Meg kell tanulnia beilleszkedni és kezelni a helyzetet" - mondták. A 15 éves gyerek azonban nem az "időnként ugratjuk egymást, de azért egy csapatba tartozunk" jellegű élcelődés kereszttüzébe került, hanem fokozatosan áldozattá vált.

Mivel ezt nem kapta meg, a szorongás olyan mértékben eluralkodott rajta, hogy vagdosni kezdte magát. Emiatt pszichológushoz került. Végül a szülei szembesültek azzal, hogy fiuk zaklatása nem szőnyeg alá söpörhető probléma, és már rég lépniük kellett volna az ügyben, bagatellizálás helyett.

"Az én gyerekem nem csinál ilyet!"

Szörnyülködve csóváljuk a fejünket, ha ilyesmit hallunk - akár a saját gyerekünk osztályából -, mégis hiányzik a szülői összefogás. Ha nem a mi csemeténk a bántalmazott fél, úgy gondoljuk, nem kell tennünk semmit. Pedig az összes résztvevő szempontjából kezelést igényel a helyzet. Nemcsak a zaklató(k) és az áldozat szorul segítségre - a "közönség" is.

Egy zaklatás ugyanis mindig sokemberes történet. A fő hangadók szerepe egyértelmű: többnyire ők kezdeményezik az újabb és újabb bántásokat a kipécézett társuk felé. Tudom, mindenki azt gondolja, hogy az ő csemetéje nem tartozhat a hangadók közé. Ha pedig kiderül, hogy mégis, sokan rögtön tagadásba esnek. Mert "nem erre tanítjuk itthon". Ám ez nem ilyen egyszerű. Elkövetővé majdnem ugyanolyan könnyű válni, mint áldozattá.

És nem arról van szó, hogy a gyerek, aki belesüllyed a másik bántó heccelésébe, az velejéig romlott és ördögtől való. Az viszont tény, hogy legtöbbször ő maga is segítségre szorul - hiszen oka van annak, hogy szélsőséges viselkedéssel provokálja ki a társai figyelmét, elismerését.

A közönségként jelen lévő gyerekek is segítségre szorulnak, hogy megértsék, miért abnormális a kialakult helyzet, és ők mivel járulnak hozzá a fenntartásához. El kell nekik mondani, hogyan tudnak segíteni bántalmazott társuknak. A hozzáállásuk ugyanis meghatározó, hiszen a zaklatónak mindig szüksége van nézőkre.

Társakra, akik nevetnek, ha gúnyolódik az áldozaton, lájkolják, ha kitesz róla egy kínos fényképet. Ha viszont a többség megvonja a figyelmét a bántalmazótól, sőt, elítélően viszonyul a tetteihez, a zaklatás egy idő után már nem lesz érdekes.

Összefogást!

Tetszik vagy sem, a felelősség a pedagógusoké és a szülőké. Nagyon sokszor még időben megelőzhető a baj, ha a tanár odafigyel és nem engedi elfajulni a helyzetet. Ha meghallja és lereagálja a folyton ugyanazt a gyereket érintő durva beszólásokat. Ha félrehívja az osztály tagjait, és tájékozódik a gyanújáról. Ha az egész közösség előtt szóba hozza a történteket.

Ha empátiafejlesztő játékokat dob be osztályfőnöki órán. Tanulóköröket, csoportokat szervez, amikben megkavarja a szokásos felállást, és lehetőséget ad új barátságok, szövetségek kialakulására. Ha összehívja a szülőket, és együtt beszélik meg, melyik gyereknek mi a szerepe egy kialakulóban lévő zaklatásban, és kinek hogyan kell szóba hoznia saját csemetéjével otthon a helyzetet.

Emellett természetesen alap lenne a rendszeres szülő-gyerek kommunikáció. Mert azért, hogy a jövő generációja lelkileg is egészséges legyen, mi, felnőttek vagyunk a felelősek.

Nyitókép: Shutterstock