Gyermekkori depresszió - gyakoribb, mint hinnéd!

A szerencsésebb szülők büszkék lehetnek csemetéjük példás osztályzataira és magatartására, más családokban hol apa, hol anya áll szégyenkezve egy-egy tanterem előtt. Sajnos a "rossz" - azaz kevésbé szabálykövető és a helyét nehezebben megtaláló - gyerekre könnyen rásüti a közösség, hogy bizonyára neveletlen, otthon keveset foglalkoznak vele és elhanyagolják.

Személyes tapasztalatból írom ezeket, ugyanis egészen kisgyermekkorom óta küzdök súlyos depresszióval. És ezzel a betegséggel a szűk ismeretségi körömben sem vagyok egyedül. Fiatal felnőttként különösen "szeretem" azt az állítást, miszerint: akinek gondoskodó szülei vannak, problémája egy szál sem lehet. Említett gondoskodó szülő kifizeti a számlákat, megoldja a család anyagi-tárgyi ügyeit, azonban a helyzetek lelki oldala sok esetben kimarad a történetből.

A kisiskolások nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Vannak olyan gyerekek, akik az eleve nehéz sorsú, érzékeny társaikat sem fogják elfogadni, és bizony egy ilyen súlyú probléma is komoly gondokat képes okozni. Ezzel a mizériával én is szembesültem, és sajnos a mai napig élénken él bennem ez az élmény. Talán mindig is élni fog.

Csendes kislány voltam, az a visszahúzódó fajta, aki megszólalni sem mert. Elvoltam a gondolataimmal valamelyik sarokban. Ettől függetlenül nem vagyok introvertált lelki alkat, csupán első osztályos koromra a világ megtanította, hogy a dilemmáimmal nem terhelhetek senkit. Hat éves voltam, és otthon nem mutathattam sem rossz kedvet, sem egyéb negatív érzelmeket. Hiszen ha egy gyereknek a szülei értelmiségiek, akkor neki ilyet nem lehet. A "hogy vagy" kérdést társaságban rendszerint megválaszolták helyettem, nem is igen volt alkalmam családon kívül beszélgetni emberekkel.

Mire felső tagozatba kerültem, néhány újabb trauma után elalvás előtt imádkozni kezdtem. Először azért, hogy legyen, aki végighallgat, majd azért, hogy többé ne ébredjek fel. Tizenhárom voltam az első öngyilkossági kísérletem idején. Ekkor már tudtam, hogy elrabolták a gyermekkoromat a külcsíny kontójára felírt egyetlen mondattal: "Egy kislánynak, akinek mindene megvan, ne legyenek problémái!"

Úgy hozta a sors keze, hogy az utolsó négy iskolai évemben közelebbről is megismerkedhettem a gyermekvédelem bugyraival. A vészcsengő talán akkor szólalt meg, amikor a szüleim halála után a kirendelt pszichológus kijelentette, hogy velem minden rendben van. Hiába mondtam el a füle hallatára, hogy nem látom értelmét az életnek. Volt, hogy a barátnőm húzott vissza, amikor a vasúti sínek felé indultam.

Én szerencsére támogatásra leltem. Voltam olyan erős, hogy mindezek ellenére is elküzdöttem magamat az egyetemig, felnőtté válásom után szakember segítségét is kértem. Én már jól leszek. Viszont mi van azokkal a fiatalokkal, akik öngyilkosságának hírét lehozza a média? Gyenge volt? Túl hamar feladta? Sajnáljuk, és ennyi? Egy gyereknek igenis lehetnek mentális problémái! Lehet depressziós, pánikbeteg, beleeshet bármilyen mentális zavarba, és erről soha nem ő tehet, hanem mindenki, aki ezt figyelmen kívül hagyja.

Nyitókép: Shutterstock