Koronavírus: Nagyi, mit nem értesz azon, hogy maradj otthon?!

Tehát, a nagyszüleimre, akik mindjárt a 8. ikszet tapossák, és tengernyi betegségük van. Nem azt súgná a logika, hogy maradjanak a fenekükön? Vagy megint megbuktam?!

Viccet félretéve, szörnyen borzasztó a helyzet, és ugyanakkor aggasztó. Tisztában vagyok azzal, hogy napi szinten nézik a híreket, szóval, azt sem lehetne mondani rájuk, hogy dobozban élnek. Azt is tudom, hogy a felfogóképességükkel sincs ilyen értelemben gond: tudják, hogy mi történik körülöttük. Amíg nem vezették be a mostani korlátozásokat, szerencsére előrelátók voltak, és alaposan bevásároltak. Büszkén mesélték a telefonban, hogy "Tíz napra elegendő élelmünk van."

Mivel hétről hétre változik a helyzet, rendszeresen beszélünk velük. Legutóbb már azzal hívtuk őket, hogy legyenek szívesek összeírni, mire lesz még hosszú távon szükségük, mert esélyes a kijárási tilalom bevezetése, de NEKIK amúgy sem kellene már kimászkálniuk, mivel ők a legveszélyeztetettebbek. Na, mi volt a válasz? Nekik nem kell semmi, tíz napra el vannak látva, utána lemennek a boltba. Tegnap így ecsetelte:

"Különben is, ma még el kell mennem a piacra meg a Tescóba, holnap meg vissza kell vinnem az orvosnak a leleteimet, és hát gyógytornára is el kellene mennem. Tejföl sincs itthon."

Telefonon keresztül úgy nézek rá, mint akinek elmentek hazulról. Mondom neki, maradjon a fenekén. Tornázzon otthon, a dokinak most bizonyára ráér a lelet, és ne menjen sehova - pláne ne a piacra meg a hipermarketbe, ahol rengetegen vannak! Írja össze, mi kell, odavisszük, letesszük az ajtó elé, és neki csak be kell vinnie, se puszi, se kézfogás.

Elhallgat, ezen elgondolkozik. "Jó, de hát boltba néha csak le kell menni, meg a zöldségesbe. Csak ide, ami itt van. Meg hát délutánonként le kell menni sétálni."

Ennél a pontnál már azt hittem, gigászi erővel fogom összeroppantani a telefont a kezemben. Aláírom, az öreglány minden baja ellenére nagyon jó formában van. Azt is megértem, hogy hozzá vannak szokva egy bizonyos napi rutinhoz, és rosszul viselnek mindennemű változtatást. Megértem, több tíz év után szarulesik, hogy nem mozdulhatnak ki otthonról, hogy el kell hagyniuk egy időre a romantikus sétáikat. Az is világos, hogy nem szeretnek szívességet kérni, nem akarnak mások terhére lenni - holott ez a család lényege: segíteni egymásnak. Mindent megértek.

Fél órán keresztül rágtam a fülét, de olyan érzésem volt, mintha a süketnek beszélnék. Mondtam, ha már képtelen megmaradni a fenekén, mert akkor neki éppen abban a minutában élet-halál kérdése az a tejföl, vegyen fel maszkot és kesztyűt.

Válasz: "Minek? Nem vagyok beteg."

Komolyan embert próbáló türelem kell hozzájuk, minden áldott nap. Mert azért a nagyszüleinket mégsem hagyjuk magukra. Úgyhogy minden nap hívogatjuk őket, próbáljuk őket lelkileg felkészíteni arra, mi várható, és leszoktatni őket a kijárásról, inkább mindent házhoz viszünk nekik. Olyanok, mint a rossz gyerekek, akik fogócskáznak, és azt hiszik, ha gyorsan csak kiszöknek egy kicsi kis libazsírért, nem kapja el őket a vírus.

De ez nem játék. Ha meg erélyesebben rájuk szólunk, megsértődnek. Az ember jót akar nekik, tojnak rá, vagy lecseszik érte. Mégsem adhatjuk fel. Ha szeretjük őket, akkor nem mondunk le róluk, még akkor sem, ha ehhez minden nap meg kell egy kicsikét öregedni velük együtt. Ez nem egy nátha, nem fog rajtuk segíteni a fokhagyma meg a pálinka. Bárcsak felfognátok, hogy az életetek a tét!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock