Pedig ő aztán rengeteg emberrel veszi körül magát, sokszor megy közös iszogatásokra a kollégákkal a nagyvárosi éjszakában. Gyerekként én is tipikusan az a kislány voltam, aki számolgatta a barátait. Ha csak három van, az ciki, de a hat-hét, na, az már egész jó. Lapítok, mosolygok és bólogatok, csak szeressenek. Kilógni a sorból, lejjebb csúszni a ranglétrán felért egy rémálommal - nem mondom, elég lassan telt el az a nyolc év az általánosban.
Majd jött a gimnázium, és vele együtt egy új élmény: a barátokat szeretni is lehet. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy minden cukormázban úszott. A legjobb barátnőm egy idő után le sem tojta a fejem, én viszont minden egyes elismerő szavát úgy vártam, akár egy kiskutya esténként a hosszú műszak után hazatérő gazdáját.
Még egy olyan laza tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek egy elég egyszerű igazságra: a barátság nem az, hogy a másiknál addig teperek, amíg oda nem dob elém egy szánalomszeretet-darabkát. A barátokat (többet közt) az is összekötni, hogy megmutathatják egymásnak a sebezhető oldalukat, amit a külvilág elől el akarnak rejteni.
Nyilván nem baj, ha hasonló az életkor és az érdeklődési kör, de ezen felül még ott van egy kis fűszer, amitől az egész valahogy olyan igazivá válik. Az, hogy valóban ismer téged, és hangosan kimondhatod azt, ami a fejedben jár.
Nekem ez még a mai napig érthetetlen, különös - gondolom, az általános iskolai jó kis hierarchikus rendszer miatt -, hogy épp a hibáim adják meg egy barátság lelkét, mozgatórugóját, ez az az energia, ami működteti a dolgot.
Bár a barátaim egy fél országgal arrébb laknak, éppen ez segített abban, hogy még jobb legyen a kapcsolatunk. Órákon át beszélünk telefonon - nagyjából csak szex közben nem hívjuk fel a másikat... A munka és a távolság miatt ugyan lekopott pár régi barát, de egyáltalán nem bánom, véges az energiám, és azt azokra szeretném fordítani, akik igazán fontosak.
Tonnaszámra lehet találni "Hogyan mentsd meg a párkapcsolatodat?" című cikkeket, de a barátságról szólók valahogy elmaradnak - pedig szerintem legalább akkora figyelmet érdemelne a téma.
Emlékszem, gimnazista koromban azt tárgyaltuk az osztálytársaimmal, hogy az anyáinknak igazából nincsenek is barátaik, nem járnak el sehova, a munka-házimunka-gyerek tengelyen mozognak (bár nekem az is magas, 24 órába ez mégis hogy fér bele). Már akkor is éreztük, hogy ennek nincs túl sok köze a boldogsághoz, mi nem így képzeltük el a jövőnket.
És egy barátságot sajnos túl könnyű elveszteni. Mert amíg a férj vagy élettárs meg a gyerek konkrétan otthon, fizikai közelségben van, addig ahhoz, hogy a barátoddal találkozz, ki kell mozdulni. De az ráér majd a jövő héten is - vagy még egy hét múlva. Meg még eggyel. Egy mély, értékes, szép kapcsolatból szép lassan csak Facebook-üzenetek lesznek. Aztán szülinapi köszöntések. Végül legfeljebb marad a követés, hogy tudd, az egykori legjobb barátnőd férjhez ment, gyereket szült, satöbbi.
Kifogások mindig vannak, de ha szakít veled életed szerelme, azért mégiscsak jobb, ha valaki vállán kisírhatod magad, és nem a sarokban kell, hogy magzatpózban gubbassz. Meg különben is, a pszichológus drága móka.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.