Ha "csak" szavakkal versz, akkor nem bántasz igazán?

Durván két évvel ezelőtt elkezdtem tudatosan dolgozni magamon. Az, hogy ez az időszak épp egybeesett a #metoo kampány kezdetével, utóbb a férjemben úgy csapódott le, hogy az befolyásolt. Hogy a különféle erőteljes cikkek olyan gondolatokat ültettek a fejembe, amelyek ezek nélkül soha nem születtek volna meg bennem.

Voltak megoldandó problémáim bőven. Megpróbáltam köztük ügyesen navigálva prioritásokat felállítani, és a legsürgősebbnek azt ítéltem meg, hogy rendbe tegyem a fejemben: nem vagyok "szar anya", csak átlagos. Ezzel a konkrét problémával fordultam pszichológushoz, aki sikeresen átsegített ezen a válságos időszakon, amiért azóta is nagyon hálás vagyok neki.

Ő már akkor afelé terelgetett egészen szelíden, hogy hát jó-jó, vannak ilyen gondjaim, de mi a helyzet a házasságomban? Hogyan működünk mi együtt, mi a párkapcsolatunk dinamikája? Ám én akkor még nem álltam erre készen, így ez a kérdés nyitva maradt.

Elkezdtem jógázni, befelé figyelni, és nem értettem, hogy mi nem klappol velem. Hogy miért nem vagyok soha felszabadult, miért szorongok állandóan. Miért kapkodok gyakran, hogy minden készen legyen. Ez lenne a depresszió? Kilúgozottnak, magányosnak éreztem magamat.

Néha persze megfogalmaztam magamban, hogy voltaképpen a férjem viselkedésétől rettegek, de aztán el is hessegettem ezt a gondolatot. Már csak azért is, mert nem tartottam magam gyengének. Úgy éreztem, azzal, hogy beismerem saját magamnak, hogy nemcsak totális anyagi függőségben vagyok a gyermekünk születése óta, de ráadásul bántalmazó kapcsolatban élek, a saját kudarcomat ismerem el.

Inkább magamban kerestem a hibát. Ha nem viselkedek úgy, hogy azzal felbőszítsem, akkor nem fog csúnyán beszélni velem a férjem. Odáig is eljutottam fejben, hogy megállapítottam: valamikor régen nem megfelelően kommunikáltam a saját határaimat.

Mert az ugyan egyértelmű, hogy nem hagynám, hogy megüssön a párom, de éveken keresztül hagytam, hogy kiszámíthatatlan indokokból "mellettem" dühöngjön. Rám nem emelt kezet, de sok dolgot szétvert dühében a házban vagy a kertben. Közben veszett mód káromkodott.

Nagy igyekezettel próbáltam rájönni, hogy miért viselkedik velem így, és egyáltalán miért dühös az egész világra. Biztattam, hogy járjon terápiára, hátha sikerül a gyermekkori traumáin túllendülnie, de a "dilidoki" gondolatától mereven elzárkózott.

Forrás: Shutterstock

Fel sem merült bennem, hogy úgy nevesítsem a kialakult állapotot, hogy szóbeli bántalmazás áldozata vagyok. Mert valahogy az egész olyan hihetetlennek tűnt... Fizikálisan nem bántalmazott senki. A környezetemnek hiába próbáltam meg átadni, hogy valami baj van, mert kívülről úgy nagyjából rendezettnek tűntek a körülményeink.

Szép ház, jó kereset, gyerek kipipálva. A férjem okos, kimondottan művelt, fizikálisan jól karbantartott férfi. Társaságban szereti, ha mindenki rá figyel, de amolyan "rendes ember" benyomását kelti. Az tény, hogy ha valakinek más véleménye van, mint neki, akkor azt általában rövidre zárja annyival, hogy "ilyen nincs", de mások csak egy túlhajszolt menedzsernek láthatják.

Amikor minderre szépen lassan rájöttem, a férjem szerint "elkezdtem szabadságharcot vívni". Megpróbáltam több, mint tíz évnyi csúszással jelezni, hogy hol a bibi a kommunikációjában, és utólag számomra komfortosabb határokat húzni a kapcsolatunkban.

Úgy gondolom, hogy egy szeretetteli kapcsolatba az nem fér bele, hogy a másikat kifigurázd, vagy heti 30 telefonhívással kontrolláld az idejét. Ahogy az sem, hogy olyan szavakkal illesd, mint: hülye, picsa, fapina. Vagy úgy kezdj el egy beszélgetést, hogy: "Baszd meg, cicukám."

Nagyon nehéz kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen ponton továbblépni. Az alap az kellene legyen, hogy ha valaki bánt, menekülj, mindegy, miért teszi. Ne akard megfejteni az indokokat, nem te vagy a párod terapeutája! Csakhogy minden "mérgező" kapcsolatban van jó is, különben nem tartana évekig, míg az áldozat szerepbe pozícionált fél végül besokall. Ha van gyerek, akkor végképp nagy kérdés, hogy neki mi lenne a jó. Mert ilyenkor nincs olyan, hogy "pápá kedves, soha többé nem találkozunk", ehelyett mindenképpen kapcsolatban maradsz a gyermeked apjával.

Részemről nyakig a folyamat közepén csücsülök. Így azt tudom mondani, hogy ha mindkét fél részéről van szándék arra, hogy a kialakult helyzetet megjavítsák, akkor érdemes megpróbálkozni a párterápiával. Esetleg egyéni terápiával vagy családterápiával, kinek-kinek ízlése és problémája szerint. Ha a kapcsolat menthetetlen, a békés kommunikáció mindenképp könnyebbé teheti a válást, és segíthet a gyermek felkészítésében is.

Tehát az ilyen esetekben nem feltétlenül az a boldog vég, hogy együtt folytatjátok. Hanem az is, ha nem tányérdobálás közepette, vagy egy éjszaka hirtelen felindulásból összecsomagolva mondod ki, hogy vége.

Szántó Katalin

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?