Down-szindrómás magzat: Őt a mennybe küldtem, magamat a pokolba.

Mindenkinek van egy életfeladata. Bár könnyebbet dobott volna nekem a gép! Hogy várhatják el tőlem az orvosok, a Teremtő, a lelkiismeretem és a környezetem, hogy ítéletet mondjak egy életkezdemény felett?

Nem tudom, miről vagy kiről nevezték el Downnak, de szerintem azért hívják így, mert ledermeszt, lesújt, letaglóz a diagnóznis - és le kell mennünk egészen a pokol önmarcangolós bugyráig, hogy utána a mennybe jussunk. Ha...

Hogy is szól az az egyébként bájos mondás?

A 8. napon, Isten megteremtette a Down-szindrómás babákat, hogy megtanítsanak bennünket szeretni. Én márpedig most gyűlölök: méghozzá magamat, amiért nem vagyok elég altruista, a férjemet, amiért nem tart vissza, és még édesanyámat is, aki most bezzeg nem tud okos lenni! A legjobban viszont a szomszéd csajt, amiatt a harapnivalóan pirospozsgás arcú kisfiú miatt, akinek a létjogosultságával - mocskos egy szó - kapcsolatban semmiféle kételye nem volt. Sem a megszületése előtt, sem azóta.

Ebben az elcseszettnél is elcseszettebb helyzetben kéretlenül is szembe jönnek, sőt rám zúdulnak a példák. A gimis ismerősöm, a tesztoszteronbomba, akinek a második fia Down-szindrómás, és aki ennek ellenére is, hurráoptimistán nyilatkozik.

Hogy lehet valaki ennyire erős?! A gyerekének van egy plusz kromoszómája, neki pedig plusz egy "pozitívgondolkodás-génje"? Vagy (szégyenlem még a gondolatot is) csak magát áltatja?

Aztán eszembe jut az a háromgyerekes, mérhetetlenül fásult család a balatoni hekkezőben. Az a tízéves forma kislány, aki csak összefüggéstelenül motyorog és gesztikulál - felváltva örül és őrjöng. Ő vajon teljes életet él? A kamasz fiú, aki lemondóan nyomkodja a telefonját, hiszen neki jól kell viselkednie, ha már a testvére ilyen nehéz helyzetben van. De vajon, jut elég értő figyelem a fiúra ebben a kényes életkorban? És ott a legkisebb totyogós: neki egész életében az lesz a feladata, hogy feledtesse a Downos nővérével járó nehézségeket?

Forrás: Shuttertsock

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy minden olyan család, ahol van egy Down-szindrómás gyermek, kizárólag boldogtalanságra van kárhoztatva! De ha belegondolok, hogy mi lesz velünk, ha hagyom megszületni a mi Downos babánkat, azonnal elönt a pánik! És persze akkor is, ha épp arra gondolok, hogy nem hagyom világra jönni.

Egyik percben arra gondolok: én ezt nem követem el magammal, a családommal, az esetleges leendő további gyermekeim érdekében. És itt jön a "de"! Hiszen, ha beteg, ha nem, akkor is az én vérem! Ráadásul 36 múltam. És én papíron egy jó ember vagyok! Arohadtéletbe!

Egyetlen kérdés van, illetve kéne hogy legyen: Neki jó lesz? És ha neki jó lesz, nekem is kötelezően jónak kell lennie? És ha nekem ennek ellenére nem lesz jó, akkor is jó? Ez már több, mint egy...

Ő voltaképp ép lesz. Én, mi viszont nem. Nem lenne szabad hagyni, hogy ilyen állapotban élet és halál között döntsünk. A tudomány mégis a kezünkbe adta a lehetőséget - és ezzel együtt a felelősséget is. Valakinek mégis döntenie kell, még ha beledöglik is! Ettől is vagyunk emberek. Akkor hát induljunk! Ő a mennybe, én a pokolba...

Imola történetét Laczó Adrienn jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?