Hospice világnap: Emberek, akik a haldoklók méltóságát őrzik...

Ettől olyan misztikus, ettől olyan bizsergető, sürgető, rémisztő és varázslatos egyszerre! Nagypapám mondta mindig, hogy az ember az egyetlen állat, amelyik tudja, hogy meg fog halni, ez pedig egy olyan képesség, ami egyszerre hatalommal és felelősséggel ruház fel minket.

De sajnos erre nincs lehetőségünk - ahogy arra sem, hogy megtudjuk, miképpen fognak telni az utolsó napjaink, heteink, hónapjaink. Ám abból kiindulva, hogy milyen sok ember hal meg méltatlan körülmények között, talán nem is baj, ha nem tudjuk, mi vár ránk.

És itt jön a képbe a hospice nemes intézménye.

Minden évben október második szombatja a hospice világnapja - én úgy gondolom, azért is eshetett erre a napra a választás, mert októberben érint meg minket igazán az elmúlás szele. A szembesülés, amit szeptemberben még az indián nyár illúziójával elodáztunk, ilyenkorra már elkerülhetetlen.

Az általuk végzett testi-lelki gondozás - valamint a gyász terheit viselő hozzátartozók támogatása - teszi lehetővé, hogy a beteg ne haljon meg már életében, az élők pedig tisztelve a halált, békében élhessenek tovább.

"Segíteni szépen befejezni egy életet ugyanolyan fontos, mint megmenteni egyet" - vallja Laura Heggan skót gyermekhospice ápoló - de hogy ehhez mekkora lelkierő kell, azt csak az tudhatja, aki kötelességből, vagy a szeretet egyetemes parancsa által vezérelve kézen fogott valakit, akinek már mindenki elengedte a kezét.

Én magam háromszor emésztettem már meg a megemészthetetlent - ami nem is a szeretteim elvesztése volt, hanem a tudat, hogy csak lélekben voltam, lehettem ott velük. A hospice angyalai - mert nem gondolom, hogy más teremtmények lennének - azon dolgoznak fáradhatatlanul, erejüket ki tudja, milyen kiapadhatatlan kútból merítve, hogy mind kevesebben mondhassák azt, hogy "bárcsak".

Az egyesület működtet egy Instagram-oldalt is, ahol szelíden, idézetekkel és amolyan bágyadt napsugaras fotókkal támasztják alá jelszavukat, ami úgy hangzik, hogy "Minden perc értékes". A legértékesebb mind közül pedig talán az, amelyiket nem tölthettük együtt, mert nem volt hely, idő, alkalom az emberséges elmúlásra. De ahogy Pilinszky írja: "Milyen lesz az a visszaröpülés... kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég". Mert hiszem, hogy egyszer visszatérünk.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock