A hajléktalan, aki “ételre” gyűjt: Ki vagyok én, hogy elítéljem?

Ülök a buszmegálló kissé mocskos padján. Köztudott, hogy rendkívül könnyen össze lehet szedni bármilyen élősködőt az olyan helyeken, melyeket sokan használnak. Ezért próbálok úgy helyezkedni, hogy a lehetőleg a legkevésbé koszos résszel érintkezzek.

"Vajon ki ülhetett itt előttem?" - morfondírozom magamban. Arrébb egy hajléktalan férfi lófrál. Talán éppen ő. Mivel éhes vagyok, belenyúlok a szatyromba - melyben még gőzölögnek a frissen vásárolt péksütemények -, és kiveszek egy sajtos kiflit. A szemem sarkából látom, hogy az említett férfi közelebb merészkedik, és már éppen harapnék bele a kiflibe, amikor megszólít: "Egy kis aprót adjon már nekem ételre!" A kezében borosüveg. Automatikusan az fut végig az agyamon, hogy könnyen meglehet, hogy italra kell neki a pénz. Na, de aki ide jutott, nem biztos, hogy józanul kibírja ezt a fajta létet. Már önmagában embert próbáló állapot lehet, és erre jön még a társadalom általi megbélyegzés is.

Sok emberi roncsot látok az utcán, akiknek már hajlékuk sem maradt. A szemükben kiábrándultság, lemondás. Már csak vegetálnak, és nem akarnak mást, mint felejteni. Egyesek undorodva, mások sajnálkozva néznek rájuk - és vannak olyanok is, akik elfordítják a fejüket, hogy ne kelljen látniuk ezeket az embereket. Talán azért, mert tehetetlennek érzik magukat velük szemben, és nem tudják, hogyan viszonyuljanak ehhez a helyzethez. Vagy azért, mert nem szűntek meg érző lénynek lenni, és képtelenek nézni más emberek szenvedését. Azokét, akiket kivet magából a társadalom. Pedig bárki kerülhet ilyen helyzetbe - ráadásul nagyon könnyen -, akkor is, ha azt gondolja, vele ez sohasem fordulhat elő. 

Szóval, ki vagyok én, hogy ítélkezzem bárki felett is?  

Ha csak az ital ad számára egy kis enyhülést, ha csak így tompulhat el, menekülhet el kis időre a valóság elől, akkor csinálja - magyarázom magamnak. Na, de akkor sem tudom legyőzni az italozással szembeni ellenérzésemet, így mivel él bennem a gyanú, hogy inkább szeszt vásárolna a pénzből, mást ajánlok neki: a papírzacskóban lapuló további sajtos kifliket, melyekhez még hozzá sem nyúltam. "Pénz helyett elfogadja ezeket?" - kérdem tőle. Egykedvűen bólint, és elveszi a péksüteményeket, de nem harap bele. Leteszi őket maga mellé.

Forrás: Shutterstock

Közben a buszom is megérkezik. Az fut végig az agyamon, hogy amint elfordulok, a kukában végzi a zacskó. Felszállok, és az ablakon keresztül még látom, hogy csatlakozik hozzá három társa - és a férfi fogja a zacskóban lapuló két kiflit, megfelezi azokat, és mindegyiknek nyújt egy felet.

Ez az ember, akinek az "éléskamrájában" mindössze két kifli árválkodott, nagylelkűen osztotta meg azokkal, akiknek még ennyi sem jutott aznap. Sokkal emberségesebben viselkedett sok más, korántsem hajléktalan embertársánál.  

Nagyon nehéz előítéletek nélkül viszonyulni másokhoz, így sokszor alkotunk magunkban véleményt öltözék, élethelyzet, külsőségek alapján. Pedig lehet, hogy - bár a külső taszító számunkra -, belül egy számunkra is elfogadható, esetleg valóban értékesnek tartott lélek található. És bár már közhelynek tűnhet, mégis követendő példa: ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Persze az sem mindegy, kinek mi az érték.

Fotó: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?