Nekem azt jelentette az abortusz, hogy kioltottam egy életet...

Mégis úgy éreztem, hogy jogodban áll tudni, hogy néhány órával később mi fog történni a testemmel, és ezzel együtt a gyerekeddel. A babával, aki ha néhány héttel korábban érkezik - talán, bár ezt már magam sem hiszem -, szerelmünk gyümölcse lehetett volna.

Mondjuk, azt nem tetted hozzá, hogy addig, amíg a neked tetsző szabályok szerint játszom. Addig, amíg nem akarok semmi olyat, amihez neked komfortzónán túli áldozatokat kellene hoznod. Csakhogy én akartam. És ez magával hozta azt is, hogy elveszítettelek. Csak közben meg bekopogott a valóság, és rájöttem, hogy terhes vagyok. Írhatnám, hogy állapotos, de nem. Ez kőkemény teher volt. Iszonyatos lelki válság. Elképesztő hidegzuhany. Álltam az utolsó forintjaimból kivett egyszobás albérletemben, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy meg kellene halnom.

Akkor megoldódna minden. Nem fájna többé a tudat, hogy beleszerettem egy közel negyven éves, gyermeteg lelkű, elkötelezettséget hírből sem ismerő szoknyapecérbe. És nem csengene a fülemben anyám annyiszor hangoztatott örök érvényű mondata: "Hát, ha hagyta magát felcsináltatni, akkor tegyen ellene!" Legalább annyi emberség volt benne, hogy soha nem mondta a szemembe ezt a mondatot. De pont eleget hallottam tőle, hogy tudjam, nincs más véleménnyel rólam sem.

Ellenben elsőre ugrott, hogy segítsen elintézni az úgynevezett "szükségeset". Érdekes, vagy inkább letaglózó módon fel sem merült benne, hogy megtarthatnám a babát. Számára az egy magzat volt a hasamban, amelyről a 12. hétig dönthetek. Egy percig sem tekintette úgy, mint egy élőlényt - netalán unokát -, akinek joga lenne az élethez. Csupán egyetlen dologtól rettegett: ki ne fussunk az időből. Szóval, anyám segített, én pedig sodródtam.

Tényleg pikk-pakk elintézett mindent, és még a családsegítő sem faggatott sokat. Bár anyám megfenyegetett, hogy egy könnycseppet se merjek ejteni, mert annak ott és akkor nincs helye. Pedig ki tudja? Talán, ha vagyok annyira felnőtt, hogy legalább sírni merek, akkor felhozza az örökbeadás lehetőségét, amelynek a létezéséről sem tudtam. Szégyenszemre fogalmam sem volt róla, hogy ezzel nemcsak a babám életét menthetném meg, de egy gyermek után sóvárgó pár életét is teljessé tehetném.

Vagy azért, mert amikor beszélni próbáltam veled, azt mondtad: "Ha valaha csak egy kicsit szerettél, kérlek, soha többé ne keress!" Majd bontottad a vonalat. Szóhoz sem hagytál jutni... Én pedig ott maradtam kezemben a pittyegő telefonnal és üvöltve zokogtam, a körmömet a húsomba vájva, amiért hagytam, hogy ez a borzalom megtörténhessem velem.

A legszebb, hogy akkor még nem tudtam: az abortusszal járó fizikai fájdalmak, mint például a méhszájtágító és társai, semmik. Mi több, az a lelki keresztre feszítés is semmi, amit abban pár hétben átéltem - ahhoz képest, ami azután jött. Azután, hogy igazi, felnőtt fejjel felfogtam, mit is tettem. Innentől kezdve álmatlan éjszakákon és persze verőfényes nappalokon is ott visszhangzik a kérdés: van az abortusznál nagyobb fájdalom?

Viki történetét Baranyai Kata jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock