Pánikbetegség: Az első roham a tengerben ért, 38 méter mélyen!

Ha az ember a szárazföldön tartózkodik, úgy azért könnyebb. Le tudsz ülni nyugiban, esetleg szólsz valakinek, hogy rosszul vagy. Hát itt rohadtul nem lehetett leülni sehová, mert éppen sodródtunk az áramlattal a nagy kékségben, alattunk több száz méteres mélység. A két tanuló búvár vidáman nézegette a halakat, engem pedig hirtelen elöntött a forróság. Megszédültem. A világ egy pillanatra fejre állt, majd vissza. Nem kaptam levegőt. Szorított a mellkasom, iszonyúan vert a szívem, melegem volt, és egyszerűen csak nem akartam ott lenni, ahol vagyok.

Felnéztem a magasba. A vízfelszínen megcsillant a napfény. Olyan volt, mintha megpróbálnál felnézni a tizenharmadik emeletre. Ennél rosszabb helyen nem igazán lehet bepánikolni, mint ez. "Le kéne tépni a fejemről a búvármaszkot" - gondoltam. "Kiköpni a levegőt adó csutorát és kétségbeesetten felkapálózni a felszínre." Aztán előtört az elmém ép feléből a tudat: ez nem lenne túl egészséges, meg is lehetne halni tőle (keszonbetegség, buborékok a véráramban).

A tanulókat sem hagyhatom cserben. Próbáltam rájuk mosolyogni, de iszonyú nehéz összpontosítani, ha az ember úgy érzi, úrrá lett rajta a téboly és meg fog halni. Meredten bámultam a vízálló búvárórámon, ahogy lassan pörögnek a másodpercek. Elhatároztam, hogy még egy percig kibírom, és csak utána kezdek el kapálózni. Amikor ez letelt, adtam magamnak még egy percet. Majd még egyet. Addig, amíg el nem értük a hajót.

Az egyikük még visszaúszott mélyebbre megnézni a hajócsavart, nekem pedig eszembe jutott, hogy lekeverek neki egy jó nagy pofont. Hát nem látja, hogy milyen szörnyű idelenn? Sötét, szívdobogtató - szinte érezni, hogy összeroppant a mélység meg a nyomás...

Aztán egyre többször éreztem a tüneteket a szárazföldön is. Abbahagytam a búvárkodást, és nem sokra rá hazaköltöztem Magyarországra. Éreztem a közeledő rosszullétet a liftben, a mozgólépcsőn vagy amikor zárult a metróajtó, így utánaolvastam a pánikbetegségnek. Az ebben szenvedők hosszú gyógyszeres kezelésről írtak. "Nincs az a pénz, hogy gyógyszerezzem magam" - gondoltam. "Attól nem fog elmúlni az ok!" Konzultáltam egy dokival, aki gyógyszerek helyett meditációt javasolt.

Ezután már direkt kerestem az olyan helyzeteket, amik félelemmel töltenek el. Nevetséges volt, hogy izzadságban úszom, torkomban dobogó szívvel, egy gyerekek számára indított húszperces barlangi túrán. Éppen elborítani készült a rettegés, amikor a gondjaimra bízott kislány megfogta a kezemet és közölte, hogy fél, én pedig rájöttem: akármilyen rosszul is vagyok, meg kell nyugtatnom. Számít rám. Búvárkodni is elmentem, igaz, sekély vízben, és egy másik oktatóval kézen fogva.

Az évek során egyre gyengébben jött elő a pánik, már a kezdődő szívdobogásnál igyekeztem megállítani a közeledtét. Amikor éreztem, hogy jön, gyorsan megterveztem egy vészhelyzeti forgatókönyvet: hol állok meg, kihez megyek oda stb. Egyrészt megnyugtatott, hogy akármi is történjen, van tervem, és ha van tervem, akkor én uralom a szitut. Másrészt segített elterelni a gondolataimat.

Tisztában vagyok vele, hogy minden pánikbetegség más és más jellegű. Lehet, hogy csak szerencsém volt, de az is lehet, hogy az önuralmamnak köszönhetem, amiért legyőztem az enyémet. Bizonyos, hogy van olyan szint, amihez gyógyszeres kezelés kell. Ám ha csak egy embernek is sikerül megállítania egy rohamot azáltal, hogy erőt merít a példámból és el tudja terelni a gondolatait, akkor már megérte beszélni róla.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock