Szeretők, bordélyház és pofon: Ilyenek voltak régen a házasságok?

Nem lehet vitatkozni azzal sem, hogy a válások száma folyamatosan növekszik. Ma évente kb. 20 ezer végleges "kenyértörésre" kerül sor, így aztán az elvált férfiak aránya hétszeresére, a nőké 5 és félszeresére nőtt 1949 óta a TÁRKI felmérése szerint.

Nehéz ezt megmondani, de meggyőződésem, hogy "régen" sem minden pár azért maradt együtt a sírig, mert komoly önmunkával és asszertív kommunikációval dolgoztak kapcsolatuk építésén - hanem mert sem anyagilag, sem fizikálisan, sem pedig morálisan nem volt lehetőségük különválni. Ezért aztán válás helyett szép csendben - esetleg hangosan sírva, veszekedve - tönkrementek egymás mellett... Még csak nem is együtt.

A második világháború előtt a házasság fő motívuma a legtöbb esetben nem a szerelem volt, hanem a családok közötti kompatibilitás: suba a subához, guba a gubához. A nagymamám a harmincas években nem választhatta a nagy szerelmét, mert a hozománya nem lett volna elég ahhoz, hogy a férfi orvosi praxisa elinduljon, ezért aztán nagyapám lett a férje, akinek családja elegendő tőkével rendelkezett a fiatalok életének elindításához. A romantikus szerelem, mint a házasság alapja, az ő szüleinek korában még kevésbé volt téma: a család tudta, mi a jó a gyerekeknek, ők pedig jó esetben rokonszenveztek egymással, idővel megszerették a másikat.

A házassággal a dinasztiák kötöttek szerződést, de maguk a párok is egymásra voltak utalva. Gondoljunk csak bele: a nők legfeljebb gazdasszonyképzőben képezhették magukat a "négy elemi" után. Kenyérkereső szakma pedig szóba sem jöhetett. "Bözsikém, ki látná el az uradat és gondozná a gyerekeidet, ha te dolgoznál?" - nevettek, mikor az okos 16 éves lány közölte, hogy orvos akar lenni.

Hugonnai Vilma, az első magyar női orvos, hiába kapta meg a diplomáját 1879-ben Svájcban, itthon nem engedték praktizálni az első világháború végéig. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter félt, hogy "nem lesz, aki a fakanalat fogja majd otthon".

Ugyan hogyan élt volna meg egy nő férfi nélkül, biztos nyugalomban? A vénlányokat - a szégyentelen, szerencsétlen sorsú élősködőket (gondoljunk csak Kosztolányi Pacsirtájára) - is atyjuk tartotta el. Ám ne sajnáljuk le az asszonyokat, a férfiak sem lehettek meg nőtárs nélkül: gépesítés híján a háztartás ellátása egy teljes munkaidős állásnak felelt meg, alkalmasint túlórákkal.

Ma 20 perc alatt összedobsz egy túrós csuszát, de mennyire más volt mindez, amikor még a túró és a tejföl is házi volt, a tésztát magad dagasztottad, szalonna pedig akkor került rá, ha épp disznóvágás is volt abban az időszakban! A mosás sem egy gombnyomás volt (arra az 50-es évekig várni kellett), hanem több órás, kemény fizikai munka: otthon rabszolgaság, munkavállalóként pedig - jó példa erre József Attila Mamája - kényszerű kulcs a mélyszegénységben tengődő túléléshez.

Ezekben az időkben a párok gyakran el sem távolodtak egymástól - hiszen sosem voltak szerelmesek. Ha viszont mégis erős szenvedélyek gyúltak, amiket sötét felhők árnyékoltak be, nem nagyon ugrálhattak: még ha elég nagy jómódban éltek is ahhoz, hogy a nő egy esetleges válás után az örökségéből éljen, a férfi pedig házvezetőnőt tartson, a közösség aligha fogadta volna el a döntésüket.

Aztán hogy mi volt a négy fal között, otthon? Mennyi könny, mennyi átsírt éjszaka, keskenyre harapott ajak? Mennyi titkos szerető, bordélybéli látogatás, ital és kártya, pofon és sikoly? Az talán soha nem derült ki. Egy biztos: ezekben az időkben nemcsak azok maradtak ám együtt, akik energiát feccöltek a szerelembe, hanem azok is, akik soha, egyetlen percig nem voltak boldogok egymás mellett...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock