Hamarosan kiderült, hogy miért hívnak minket: megörökítik a suli büszkeségeit, a különféle versenyek nyerteseit - de az is kiderült, hogy mindennek egy drámai apropója van. Pár héttel korábban az egyik végzős diák harmadik helyezést ért el matematikából egy országos versenyen. Eredményével bebiztosította a következő öt évét: egy nagyváros kiváló egyetemén tanulhatott... volna. A szülei keserű, gúnyos megjegyzése után ("Miért nem első lettél, fiam?") az iskolától várta volna az elismerést, de meg sem említették kimagasló teljesítményét.
Valószínűleg ekkor pattanhatott el valami a lelkében: bekapkodta a nagymama gyógyszereit. Napokig lebegett élet és halál között, aztán egy fájdalmas hajnalon egyértelművé vált: ez a zseniális kamaszfiú már soha nem szerez diplomát, nem ír publikációkat és nem kutat majd külföldön...
Kitették a fekete zászlót a gimnázium homlokzatára, megemlékeztek a fiúról a suliújságban, az osztályterem előtt pedig hetekig hervadoztak a virágok - aztán ment tovább az élet. Egy évvel később egy elsős lány kísérelt meg öngyilkosságot, őt szerencsére megmentették. A történtek után otthagyta a középiskolát - melyet egyébként a megye legjobbjaként tartottak számon -, arra hivatkozva, hogy az egyik pedagógus folyamatosan verbálisan bántalmazta őt.
Elárulom: a fenti esetek nem most történtek, hanem vagy húsz éve, az aktualitásukat azonban nem vesztették el. Sajnos. 2016-ban a gimnazista korú fiatalok közül tizennyolc fiú és hat lány vetett véget az életének hazánkban. Tettük oka legtöbbször családi probléma, a kortársakkal folytatott vita vagy bántalmazás volt.
A szülők, a tanárok, a média? (Izgalmas kutatást olvastam arról, hogy hazánkban éppen a média fellendülésének első éveiben csökkent a gyermekkorban elkövetett öngyilkosságok száma.) Szükséges egyáltalán kutatni a felelősök után és ujjal mutogatni egymásra, vagy inkább lépjünk a tettek mezejére?
Egy biztos: az öngyilkos hajlam genetikailag öröklődik, ezt már kimutatták. Mégis mindent meg kell tennünk azért, hogy a környezetünkben élő fiatalok ne ehhez a visszafordíthatatlan eszközhöz forduljanak problémájuk megoldásaként.
A szülőknek és a pedagógusoknak egymással összefogva, folyamatosan kellene figyelni a gyerekekre. Párbeszédet, kommunikációt kezdeményezni a diákokkal - még ha ez időnként nehéz is -, hiszen csak így ismerhetik meg az érzéseiket. Talán így elérhető, hogy a tragédiák száma csökkenjen - hiszen egyetlen eset is sok. Feldolgozhatatlanul sok.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.