Az öt éves fiam nem akar beszélni

Mindig imádtam a szavakat. Varázslatos, teremtő erőt tulajdonítottam nekik. Kislányként meggyőződésem volt, hogy minden író olyan élő, valóságos világot alkot pusztán az elméjével, ami a mi valóságunkkal párhuzamosan tovább él és lüktet - egyfajta parallel univerzumként.

Épp ezért, ha össze kell foglalnom egy könyv lényegét, az számomra már-már lehetetlen feladatnak tűnik, mert nekem minden apró részlet fontos. A szavakban hittem akkor is, mikor kamaszként leírtam első novelláimat, vagy amikor versekben sírtam ki az akkori szerelmi bánataim. Szavak sorakoztak a naplóimban. A beszéd, a magyar nyelv cikornyás, gyönyörű mívessége nélkül soha nem lettem volna képes elképzelni az életemet.

Ma öt éve született meg a kisfiam. Nem tudhatom, ki mit lát az újszülöttje szemében, és nem tudom, ki hogyan, és pontosan mikor válik anyává. De én aznap, amikor először tartottam a kezemben, úgy éreztem, mintha a gyermekem a saját karom meghosszabbítása volna. Magától értetődő volt, hogy velem van, mintha öröktől fogva mi ketten szerves egységként léteznénk. Ahogy a szemébe néztem, a végtelent láttam. Beleszédültem a mélységbe, olyan volt, mint egy fekete lyukba bámulni.

Amikor ketten voltunk, ontottam neki a szavakat. Meséket, regéket, dalokat. A válasz előbb a csönd volt, majd ahogy egy szakértő fogalmazott: "tevékenységét sajátos dallammal kísérte". A szavak nem és nem jöttek... Autizmus.

A szavak elárultak. Azt mondták a hozzáértők, hogy beszéljek lassabban, korlátozzam a szótáram olyan egyszerű szavakra, amelyek áthatolhatnak a csend burkán. Azt mondták, a fiam nem akar beszélni. Nem hittem nekik. Beszéltem tovább rendületlenül.

Úgy voltunk ő meg én, mint a "borsó meg a héja", szimbiózisunkban szinte a gondolatait olvastam. A kisfiam sajátos kommunikációs formát alakított ki saját magának. A "szeretlek" szó helyett magára mutatott, majd egy szív alakú kekszre és utána rám. Manapság pedig a "szívébe vés", ha megkérdezem, hogy szeret-e.

Forrás: Shutterstock

Egyéni, különleges nevem lett. Nem anya vagyok, hanem "Amm", de ezt a "szót" pont olyan lelkesedéssel hajtogatja, mint bármely más gyerek az "anyá"-t...

Hosszú út volt elengedni a görcsös ragaszkodást a szavakhoz, a beszédhez. A saját elmém rugóját az övéhez alakítani. Bízom benne, hogy egy napon a kis fejében olyan módon fog áramlani az információ, ami lehetővé teszi számára, hogy tudjon élni a nyelv csodálatos adományával. De ha mégsem, akkor én már tudom: a kommunikáció nem egyenlő a beszéddel.

"Nem tudtam, de én arra rendeltettem, hogy a mamád legyek. Igyekeztem jól csinálni."
/Forrest Gump/

A kisfiam ma öt éves. Folyamatos fejlesztést kap. Olyan emberek segítenek minket az utunkon, akikről álmodni sem mertem. Mélységesen hálás vagyok. Ám ebben a story-ban ma nincs hollywoodi értelemben vett happy end. Habár azt gondolom, még azoknak is ritkán adatik meg az az érzés, hogy "az életemben komfortosan érzem magam", akik nem különleges gyermeket nevelnek.

Belenézek a fiam szemébe, és elszédülök a tiszta derűtől, ő pedig átölel, és megpuszilja az arcom. Végtelenül szeretem.

"Mama volt az egyetlen, aki úgy tudta megmagyarázni a dolgokat, hogy megértettem." (Forrest Gump)

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek