Egy végtaghiányos fiú "átlagos" hétköznapjai

Nemrég beszélgettem egy sráccal. Teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról, mint sport, tervek, jövő, párkapcsolat. Pont olyan dolgokról, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Jó volt hallgatni, ahogy lelkesen, tele életkedvvel sorolta a megvalósításra váró feladatait.

Ahogy hallgattam, teljesen megfeledkeztem róla, hogy a srácnak - Kollinger Szabolcsnak - se keze, se lába nincsen. De azt már a beszélgetésünk elején kikötötte, hogy nem akar ezen rugózni, mert bár tudja, hogy mások számára ez meglepő, de neki ez a természetes. Elkerekedett szemeimet látva gyorsan hozzátette, hogy ő így született. Nem tudja, hogy milyen lenne, ha lenne egy lába vagy egy keze, esetleg mindkettő, párban.

Ezzel mondjuk, nehéz lenne vitatkozni. De persze megérti, hogy nekem - ép embernek - nehéz elképzelnem az ő állapotát. Merthogy Szabolcs állapotnak tekinti az amúgy nagyon ritka tetra-amelia nevű betegségét, ami úgy nagyjából 100 embert érint az egész világon. Egy igen ritka genetika betegség, amelynek a kialakulásáról egyelőre az orvostudomány sem sokat tud.

Szabolcs kérdés nélkül is elárulja, hogy ellentétben számos szintén sérült - például izomsorvadásban szenvedő - barátjával, neki nincsenek fájdalmai. Nem kell gyógyszereket szednie, orvoshoz járnia. Viszont a kérdésemre, hogy mi az, ami a legnehezebb az életében, azt válaszolja, hogy a barátai elvesztése. Szabolcs speciális intézményben végezte az általános iskolát, ahol az iskolatársai többsége olyan jellegű betegségekkel küzdött, amely már nagyon fiatalon az életüket követelte. Ezért meg kellett szoknia az elmúlást. Azt mondja, ez nagyon nehezére esett.

Érdekes, hogy ép emberként én simán azt gondoltam, hogy erre a kérdésre egy csomó hétköznapi dolgot fog felsorolni - mint például, hogy nem tud egyedül mosdóba menni vagy felöltözni. De nem. Mert azt mondja, hogy ezeket MÉG nem tudja. DE azon van, hogy ezeket a hétköznapi tevékenységeket is elsajátítsa. Mint ahogy már tud egyedül fogat mosni, borotválkozni, üvegből inni, vagy ha van a hűtőben kész étel, akkor simán megvacsorázik egyedül. Éveken át tömegközlekedéssel járt iskolába. A szája segítségével lenyűgöző rajzokat készít, vlogol, dolgozik, és folyamatosan tanul.

És nem is nagyon érti, hogy miért kell "bizonygatnia", hogy tényleg teljes életet él, aminek - mint mindenki másénak is - megvannak a maga nehézségei. De ezeket igyekszik a lehető legkevésbé számon tartani. Például megesett vele, hogy az utcán elvették tőle a mobiltelefonját, és egyszerűen elfutottak vele. De azt mondja, számára nem az ilyen megnyilvánulásokat nehéz feldolgozni, hanem sokkal inkább azt, hogy az utca embere nem mer tőle kérdezni.

Pedig sokszor látja rajtuk a kíváncsiságot, de egyben a zavartságot is. Többek között ezért is kezdett el vlogolni, hogy a csatornáján keresztül megmutathassa - az átlagosnak nem mondható - életének hétköznapi mozzanatait.

Az egész beszélgetés alatt azon gondolkodtam, hogy vajon ki csepegtetett ennyi önbizalmat és pozitív életszemléletet ebbe a fiúba, de majdnem a végéig várnom kellett, hogy megtudjam a választ: az anyukája. Az a nő, aki 3,5 évesen egy újsághirdetés kapcsán talált rá a fiára. Igen, ez nem mese: egy Nők lapja hirdetésben látta az akkor 48 éves, kétgyermekes, szintén végtaghiányos asszony, hogy örökbefogadó szülőt keresnek a végtaghiányos gyereknek.

Úgy érezte, hogy a saját tapasztalataival felvértezve sokat tudna tenni a fiúért. És minden erejével azon volt, hogy megtanítsa: sosem szabad feladni. Majd azért még kiemelte, hogy az anyukája mellett számos sérült és ép társa is sokat segített az önbizalma megerősítésében.

Szabolcs jelenleg azt tartja a legnagyobb feladatának, hogy teljesen önálló legyen. Valamint szeretne teljes munkaidőben dolgozni, hogy idővel a kedvesével a családalapítás ne csak a távlati tervek között szerepelhessen.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?