Bárcsak sosem váltak volna el a szüleim...

Apukám folyton a jobb élet reményét hajszolta, amit akkoriban egy saját élelmiszerbolt formájában álmodott meg. Én aznap épp a boltunkba siettem, a szokásos nasi adagom beszerzéséért. Anyám pedig ott dolgozott, és amint beértem, félrehívott.

"Elválok apátoktól!" - hangzott el a mondat. Mire én azonnal zokogni kezdtem. Rögtön éreztem a mondat súlyát. Valószínűleg anyám már akkor sem lehetett teljesen épelméjű, ugyanis hangos nevetésbe kezdett, mondván: a nővérem is ugyanígy reagált, amikor megtudta. Amint látta, hogy ez csak olaj volt a tűzre, beavatott a tervébe, és meggyőzött, hogy apánk örülne, ha megszabadulna tőlünk - persze nem mondott igazat...

Anyám tervét nevezhetném akár szökési tervnek is, mert gyakorlatilag az volt. Szinte mindent tökéletesen eltervezett már hetekkel azelőtt. A ruháinkat titokban a szekrénybe pakolta, és míg apám nem volt otthon, alig fél óra leforgása alatt felpakolta az összes cuccunkat egy kamionra - persze velem és a tesóimmal együtt. Majd pár várossal odébb egy albérletbe költöztünk. Mire apu hazaért, csak egy üres ház várta és egy levél: "Elhagylak! És a gyerekeket is magammal vittem."

Anyám, aki mentálisan mindig is szörnyen gyenge volt, képtelen lett volna felelősségteljesen felnevelni hármunkat. Túl nagy falatnak bizonyult ez számára. Folyamatos depresszióba esések, és Rivotril-kezelések mellett többször hagyott minket magunkra utalva. Mikor épp elfogyott az ereje, akkor apuhoz szaladt segítségért, majd amikor újra jól érezte magát, ismét elhagyta.

Az egykor kitűnő jegyeink hirtelen leromlottak. Ha kinyitom az általános iskolai bizonyítványomat, akkor tisztán látszik a válás éve. Az egykori mintadiákok, akik azelőtt tanulmányi versenyeken díszelegtek, hirtelen problémás gyerekekké váltak. Egyedül a húgom menekült meg ettől, mert ő még szerencsére túl pici volt. 14 évesen, mikor döntőképes lettem, akkor végre apuhoz költöztem. Nem volt túl népszerű húzás, bár túl sokat már nem lendített az életemen. Idővel a húgom is odaköltözött hozzánk, a nővérem szerencsére kollégista volt.

Nem maradt utána már semmi, csak az emlékeimben. Hiába mentem vissza oda, ahol felnőttem, abba a varázslatos kis faluba a Kis-Duna partjára. Bármit megadtam volna, hogy újra úgy ülhessek ott, mint azelőtt. Apura várva... hogy hazajöjjön a munkából. Vagy a nagyszüleimre, hogy csokit osszanak a jó bizonyítványomért. Arra is gondoltam, hogy talán ha sokáig ülnék ott, idővel értem jönne. Vagy ha megint átúsznék a Duna túloldalára - mint gyerekként - akkor apu azért biztosan utánam kiabálna.

Bárcsak... De persze, már a gondolatért is hiába... a gyermekkorom elmúlt, apu sincs már, se a nagyszüleim, a családom pedig darabjaira hullott. A régi házunkat újjáépítették, és a kedvenc padom is csak egy szomorú emlék már számomra. Mert arra emlékeztet, ami elmúlt, és azokra, akiket már nem láthatok soha többé.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Takács Solya saját képe