"Ő aludt, én meg késsel a kezemben álltam felette."

Fiatal voltam és menekültem. Menekültem a családom agressziója és a rettenetesen negatív légkör elől. Így egy olyan ember karjaiba futottam, akiről későn vettem észre, hogy valójában ő maga is erőszakos, - és mint később kiderült -, mindennek a tetejébe személyiségzavarban is szenved.

Segítséget nem kaptam, így egyedül kellett szembenéznem a párom fizikális, szexuális és érzelmi bántalmazásával is. Évekig tűrtem, mert beburkolt a félelem, a rettegés, az önbizalomhiány, a "nincs hova mennem, és nincs senkim" érzés. Teljesen egyedül voltam, magamra hagyva, kilátások nélkül.

Egyik hajnalban merev részegen jött haza, a hajamnál fogva rángatott ki az ágyból. Akkor éppen az volt a baja, hogy kócos volt a hajam, és ennek biztos az az oka, hogy egész éjjel félrekeféltem. Szerinte mindig volt oka a verésnek. Egyszer azért kaptam, mert szoknyát vettem fel, máskor azért, mert melegítőnadrágban mentem le a boltba. Ha nem sminkeltem ki magam, az volt a baj, ha igen, akkor az.

Forrás: iStockphoto/Logan Bannatyne

Elkezdett cibálni, rázta a testem, ordított, elcsattant pár pofon. Ledobott az ágyra, levetkőzött és megkefélt. Mert ezt akarta, erre vágyott. Undorodtam tőle, bűzlött az alkoholtól, de visszaszólni nem mertem, mert akkor még dühösebb lett volna.  Így tűrtem, és nyeltem. Nyeltem a könnyeim, a rettegés ízét, a keserűséget, a kilátástalanságot.

Vártam, mikor lesz vége. A kegyetlen kínt éreztem a lelkemben, ami arra sarkallt, hogy megmarjam a hátát és ütlegeljem! Erre csak annyi volt a reakciója, hogy:

Ez az, élvezd csak ribanc!

Meggyőződése volt, hogy az élvezet miatt ütöm. Nem számított neki, hogy zokogok, nem számított neki semmi. Csak, hogy megkapja, amit akar. Mivel nem ez volt az első ilyen eset, tudtam, bele kell mennem a játékába, ha szabadulni akarok. Így megjátszottam, hogy orgazmusom van, mert csak ezután volt hajlandó elélvezni. Persze ilyenkor mindig azzal zárult az "aktus", hogy hozzám vágta:

Na, ezért játszottad az agyad, te ribanc?

Tudtam én, hogy te is akarod!

Forrás: iStockphoto/Yuri Arcurs

Miután végzett, elaludt, mint aki jól végezte dolgát. Én akkor már éreztem, hogy nem bírom sokáig. Ekkor megközelítőleg 3 éve laktunk együtt, és a végső határaimat feszegettem. Elöntött a düh, a keserűség, és a konyhában megkerestem a legnagyobb kést. A legnagyobbat, amit a lakásban találtam.

Odaálltam az ágy mellé, néztem a meztelen mellkasát, fogtam az óriási kést, amit két kézzel szorítottam. Fölé tartottam és néztem, hova szúrjak. Rettegtem, levegőt sem mertem venni, a könnyeim csöndben folytak, és csak néztem, hova szúrjak.

De végül nem mertem megtenni. Percekig ott álltam, de nem tettem meg. Azért nem, mert a félelem legyőzött. Ha rossz helyre megy a kés, akkor agyonver.

Ha nem hal bele rögtön, én élve nem kerülök ki innen.

- ilyen gondolatok forogtak a fejemben.

Nem attól féltem, hogy mi lesz, ha meghal, hanem attól, mi lesz, ha nem? Akkor nekem annyi! Rettenetes percek voltak ezek. Ezek is.

Forrás: iStockphoto

Ott álltam arra készülve, hogy véget vessek 3 évnyi kínszenvedésnek! Vágytam rá, hogy elpusztítsam azt az embert, aki minden értelemben megalázott, bántott, egy életre sérült embert csinált belőlem. De nem tudtam megtenni.

Nem tudom megtenni!

- borzasztó volt ezt felismerni. Arra is borzasztó volt rádöbbenni, meddig süllyedtem, hova jutottam: lecsúsztamaz ő szintjére. Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, ki kell lépnem! Mindegy, hogyan, milyen áron, de meg kell szerveznem a kiszabadulásomat, és mennem kell! Mert valaki meghal, ha nem lépek.

Pár hónap múlva fizikailag sikerült is meglépnem. De csak fizikailag.

Regina

Nyitókép: Getty Images

    Ezt olvastad már?