A Kaliforniai álom és a Tinder - férfiszemmel

Nehezen tudom eldönteni, hogy miért is írok most erről... Talán azért, mert az elmúlt években egy film sem volt rám akkora hatással, mint a Kaliforniai álom. És nagyon úgy tűnik: ezzel nem vagyok egyedül!

Ez bizony szomorú, mert szerintem nem a film játszódott "Álomország tengerpartján", hanem a mi érzéseinkkel vannak gondok. Vagyis nem a film volt irreálisan érzelmes, hanem a modern valóság lett irreálisan érzelemmentes. Egy kicsit mintha ellaposodtunk volna érzelmileg: rohanó világunkban igényeljük az információk sebes áramlását, közben pedig arra törekszünk, hogy minél felszínesebben éljük meg (pár)kapcsolatainkat... És mindent felülír az a vezérelv, hogy:

Én például már arra sem emlékszem, mikor ismerkedtem utoljára nővel olyan közegben, ami nem a Tinder/Facebook kettőséből bontakozott volna ki.

A hús-vér nő

A hús-vér nő az, akit csak és kizárólag személyesen ismerek meg. És akivel nem követem el azt a hibát, hogy az első találkozásunk előtt már egy komplett személyiséget építek fel köré a netes profilja alapján. Mert így sajnos csak növelem a csalódás esélyét...

Egy szó, mint száz, úgy esett, hogy a film után én is depis lettem egy kicsit. Na nem azért, mert nem volt meg benne a kötelező happy end, hanem mert rádöbbentett: az elmúlt években túlságosan is az internetre hagyatkoztam, ami az ismerkedést illeti. Az sem dobott a kedvemen, hogy a film szinte percenként szembesített azokkal a régi, ódivatú értékekkel, amikkel ma már szinte alig lehet találkozni. Olyan "apróságokra" emlékeztetett, hogy:

• csak azok az álmok válnak valóra, amelyek mellett a végsőkig kitartunk,
• döntéseinknek, tetteinknek bizony következményei vannak,
• és bizony vállalni kell értük a felelősséget!

Ha már erények és régi értékek: antik filozófusoktól napjainkig sokan hangoztatják a szeretet – és az ebből fakadó érzelem, a szerelem – fontosságát az életünkben. Ha pedig teljesen őszinték vagyunk magunkhoz: vitathatatlan, hogy az ember bizony akkor a legboldogabb, ha szerelmes, és ha viszontszeretik.

És bevallom férfiasan, a szingliség minden előnye és izgalma ellenére hiányzik az, amit csak az élhet át, akit beborít az a bizonyos rózsaszín köd!

A film pedig ezeket az élményeket és emlékeket hozta vissza bennem – ez okozta a megtekintést követő röpke depimet.

Végeredményben részemről biztosan elugrok valamelyik moziba, hogy elcsíphessem még egyszer – talán kétszer! De most beteszek egy kis Coltrane-t a fülembe – pedig nem vagyok másnapos –, és elugrom könyvtárba, talán ott összefutok az én Emma Stone-ommal...

Farkas Sebestyén

Nyitókép: AFPforum