Hogy Verona soha többé ne történhessen meg!

Amikor repülésfóbiás ismerőseimmel beszélgetek, mindig megkérdezem, hogy a statisztikák ellenére miért pont a légi közlekedéstől félnek – ha minden szorongás nélkül képesek sok ezer kilométereket megtenni négy keréken. Ők azt szokták válaszolni, hogy egy közúti balesetből „van esély élve kijutni”. De sajnos ez látszatbiztonság. Mert bizony nagyon sokan halnak meg az utakon – mindenféle „kijutási esély" nélkül. Sokkal többen, mint légi szerencsétlenségben...

Én is olvastam Oli cikkét, amiben a repülésfóbia pszichológiai hátterét mutatja be, és távol álljon tőlem, hogy bárkit bármilyen közlekedési eszközre rábeszéljek. Csak jó lenne, ha elkezdenénk félni a közúti közlekedéstől is. Furcsa gondolat, mi? Pedig van benne ráció.

Hiszek abban, hogy a változás csak úgy indulhat el, ha beszélünk a problémáról. És hiszem, hogy ha elkezdünk valamiről beszélni, az előbb-utóbb cselekvéssé válik. Nem tudom, mi volt a tragédia okozója Verona esetében. Lehet, hogy se emberi, se műszaki hiba nem állt a baleset hátterében, csak egy kivédhetetlen és fatális véletlen oltotta ki fiatal, kamasz gyerekek és tanáraik életét.

Eszembe jut, hogy gimiben minden évben jeleztük a sítáborokat szervező tanároknak, hogy nagyon félünk a hegyi szerpentineken abban a buszban, ami minden évben lerobbant. Lengéscsillapító, önindító, hűtővíz. És mikor jön a fékvezeték? Ám ezek vagy nem jutottak el a megfelelő emberekig, vagy nem érdekelte őket, mert esetleg pont egy kedves ismerősük volt a buszos társaság tulajdonosa.

Aztán az államvizsgám után a férjemmel befizettünk egy olcsó, bulgáriai buszos utazásra. Hát, ha tudtam volna, hogy min spórolnak, nem fizettem volna be... Mivel ugyanaz a busz hozta az érkező utasokat, mint amelyik hazahozni hivatott minket, azonnal rossz érzésem támadt. Addig faggatóztam, míg az utaskísérő be nem vallotta, hogy a két sofőr – valószínűleg egy megbuherált tachométernek köszönhetően – 57 órát vezet le egyhuzamban.

Persze sűrű elnézéskérések közepette magyarázta, hogy be volt tervezve egy 4 órás pihenő, de egy tengelytörés miatt késésbe kerültünk. Az utasok meg nem akarnak túl későn hazaérni vasárnap. Így hát indulni kellett, és kész.

Hát ezt a kijelentést jól megbánták az elégedetlenkedő utasok. A busz kétszer ment neki a szalagkorlátnak – valószínűleg, mert a sofőr egy-egy pillanatra elaludt. De kérdem én, 28 óra vezetés után 4 óra pihenés lett volna a biztonságunk záloga? 60 ember életének záloga?

Vagy legalább akkor ne, ha gyerekek élete a tét. Mert ők azok, akikre még várt egy első csók. Meg egy elbénázott szüzességelvesztés. Ők még nem fröccsöztek a Balaton-parton. Nem tapsolta meg őket a nagyi a diplomaosztójukon. Nem lehettek férjek, feleségek, anyák vagy apák. És nem láthatták az arcukon megjelenő első ráncokat. És mindez többet ér, mint fejenként 5 vagy 10 ezer forint. Ugye?

Nyitókép: AFP