Itt nincs bűz és mocsok! - Tapasztalatok egy bécsi átmeneti szállóról

Március óta élek Bécsben családi és szakmai okokból. Még keresem a helyem. Időnként eljárok egy itteni hajléktalanszállóra főzni, az InterNations közösség bécsi önkéntes klubjának tagjaként.

A bécsi lakáshelyzet borzalom. Minden nagyon drága, de még ha a bérleti díjra telik is, a szerződéskötéskor le kell tenned egy halom pénzt erre-arra.

Aki már itt él, annak is adódhat olyan helyzet az életében, hogy hirtelen nincs hol laknia. Aki teheti, rokonoknál, ismerősöknél lakik, amíg megoldást talál. De van, akinek nincs erre lehetősége.

Egy ilyen átmeneti szállás egyáltalán nem az a nyomortelep, amilyennek elsőre gondolnánk.
A VinziBett tizenkét hálószobájában negyvenhat ággyal várja azokat, akiknek szükséghelyzetben nincs hol lakniuk.

A vacsorát mindig más szervezet önkéntesei készítik el, olyan alapanyagokból, amit környékbeli szupermarketek, pékségek adományoznak. Ezek főként lejárathoz közeli, már el nem adható termékek, előző napi pékáruk.

A konyha két hűtője és annak polcai tele vannak, az étkezőben van egy külön hűtőszekrény, csak joghurtnak és pudingnak.

Elgondolkodtató, hogy ahol nem adományozzák el a maradékot, ott ez mind a kukában végzi.

Ez nem csoda, hanem hozzáállás!

Sokaknak csak egy kis idő, egy kis segítség kell, hogy összeszedhessék magukat, és erre igenis megéri áldozni.

Az ilyen szállások segítenek, hogy azok az emberek, akik hirtelen reménytelen helyzetbe kerültek, talpra álljanak. Hogy továbbra is teljes értékű életet élhessenek a társadalom hasznos tagjaként. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy talán megéri.

Itt nem olyan emberekkel találkoztam, akik a "bűzben és mocsokban" tespedve várták, hogy mások segítsék meg őket.

• A legtöbb lakónak van munkája vagy nyugdíja, de belekényszerültek ebbe az élethelyzetbe.
• Többször láttam öltönyben vacsorázókat. Sokkolt, hogy olyan munkájuk van, ahol így kell megjelenniük, de nem keresnek eleget, hogy a lakhatásukat fedezni tudják.
• Többen munka után érkeznek, fáradtan.

De mégis bejönnek hozzánk a konyhára, mert nem tudják nyugton nézni, ahogy dolgozunk. Nem akarják kiszolgáltatni magukat. Néha rájuk kell szólni, hogy most épp mi vagyunk soron, ők menjenek pihenni.

A hajléktalanokat éppúgy nem lehet egy kalap alá venni, ahogy nem lehet ezt megtenni más csoportokkal sem. Sokfélék, sokféle történettel.

Ezenkívül még valamit nem szabad: hálát várni. Aki úgy áll neki a segítségnyújtásnak, hogy azt várja, az egekig magasztalják a jófejségéért, az csalódni fog. A legtöbben szégyellősek, hiszen nem szívesen gondolnak bele, hogy ők most idegenek segítségére szorulnak.

Dr. Sáray Dorottya

Nyitókép: iStockphoto