A pszichológia és az irodalom harca Ödipuszért

A bécsi pszichiáter ezt a mondavilágot hívta segítségül, hogy a nemi identitás fejlődésével kapcsolatos első elméletét szimbolizálja.

Nagyon tisztelem Freudot, és munkásságának sokat köszönhet a pszichológia tudománya, de néhány elméletétől legszívesebben falhoz dobnám az agyamat. Nem vitatom, biztosan vannak olyan gyerekek, akik az ellenkező nemű szülővel szorosabb kapcsolatra vágynak, és eközben fenyegetésként élik meg a másik szülő jelenlétét, ezért ambivalens érzéseket táplálnak iránta. De szerintem Freud félreolvasta és szándékosan eltorzítva értelmezte Oidipusz király történetét.

A történet nem az "Ödipusz komplexust" illusztrálja. Persze ettől még a történetnek bőven van tanulsága: egy teljesen új világ nyílik meg előttünk, ha elvonatkoztatunk Freud teóriájától, és a történet egyéb pszichológiai vonatkozásaira koncentrálunk.

Freud két nagyon fontos körülményt szándékosan kihagyott elméletéből:

1. A történet szülői agresszióval és a gyermekükről való lemondással kezdődik, nem pedig gyermeki apagyilkossággal és az anyával való inceszt (vérfertőző) kapcsolattal. Tehát nem az történt, hogy boldogan éldegéltek hármasban, és Oidipusz egyszer csak a pszichoszexuális fejlődés egy bizonyos szakaszában vonzalmat kezdett érezni anyja iránt, és emiatt meg akart szabadulni apjától.
2. A fiú látszólag erősen küzdött gyilkos ösztönei és szenvedélyes gondolatai ellen, hiszen mindent megtett, hogy megóvja szüleit, s elmeneküljön végzete elől.

Azért tudunk tökéletesen azonosulni Oidipusszal, mert mi is túl sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amilyenben nem akarunk lenni. A nő, akit gyerekkorában bántalmaztak, folyamatosan olyan partnereket választ, akik rosszul bánnak vele. A fiú, akit mellőzött a családja, valahogy mindig úgy alakítja az életét, hogy sehol sem becsülik meg.

Ha nem dőlünk be Freud értelmezésének, és közelebbről megvizsgáljuk a történetet, akkor észrevesszük, hogy Oidipuszt milyen családi hatások érték: a szülei elhagyták és hagyták volna meghalni. Az igazi "Ödipusz komplexus" tehát nem egy belső, veleszületett ösztön, hanem egy trauma következménye, amit szülei okoztak neki.

Ha tudatosak vagyunk, későbbi életünk során megértjük, feldolgozzuk a minket ért sérelmeket és traumákat. Így ahelyett, hogy ezeket folyamatosan megismételnénk magunk is, képesek leszünk énképünkbe integrálni azt, ami a múltban történt velünk.

Nyitókép: iStockphoto