Amikor a pszichológus pánikbeteg - Van kiút!

Énekóra volt. 6. osztályos voltam az általános iskolában, és minden a megszokott kerékvágásban zajlott. Skáláztunk, kottáztunk, leveleztünk a pad alatt - ahogy minden tisztességes diákhoz illik. Aztán hirtelen valami történt. Nehéz körülírni, hogy mi. Egyszer csak egy szörnyű érzés fogott el a semmiből. És amikor azt mondom, hogy a semmiből, azt úgy is kell elképzelni.

Mindenki izgult már, vagy félt valamitől, esetleg volt rossz megérzése egy helyzettel kapcsolatban. De ezeknek a dolgoknak általában van tárgyuk: "izgulok a vizsga miatt", "félek a pókoktól", "úgy érzem rosszul fog elsülni ez a terv". Akkor azon a bizonyos énekórán, valami hasonlót éreztem, csak hiányzott ez a bizonyos tárgy.

Ugyanott ültem, ugyanazt csináltam és ugyanazokkal voltam körülvéve, mint mindig. Egyszerűen nem volt semmi értelme az egésznek. Érdekes, mert ilyenkor valahogy hipergyorsan eljut az ember arra a következtetésre, hogy megbolondult. Még ha „csak" 12 éves is. Nos, hát így indult.

Pánikbetegség – Pánikzavar?

Hát akkor megnevezném irományom témáját: a Pánik. Betegség? Zavar? Nevezhetjük akárhogy, alapeleme a pánikroham. Pánikrohamot bárki átélhet élete során. De hogy valaki mitől lesz pánikbeteg, az a gyakoriságtól és fennállástól függ.

Azért még senki ne kezdjen el strigulázni! Ahogy említettem, bárki átélhet 1-1 pánikrohamot élete során, de ez az emberek 95%-nál egyszeri és elszigetelt alkalom, és nem válik pánikbeteggé. Vagy pánikzavarban szenvedővé? Ez a megnevezés mindig is izgatta a fantáziámat, később ki is fejtem miért. De előbb nézzük meg közelebbről a pánikrohamot – hipochonder olvasókat rögtön arra kérném, most fejezzék be az olvasást, amíg még nem késő.

Tünetek: milyen is egy pánikroham?

A bevezetőben főleg érzésekről beszéltem. Most, hogy az előző bekezdésben icipicit szakmáztam, visszatérnék egy kicsit saját élményeimhez - hiszen ebben tudok a leghitelesebb lenni.

Az első rohamom után nagyjából fél évig nem voltam hajlandó iskolába menni. Szerencsére fantasztikus tanáraim voltak és még fanatsztikusabb családom van, ezért ezt sikerült megoldani anélkül, hogy tanulmányaimban bármennyit is csúsztam volna. De hát lássuk be, azért lehetett volna ez másképp is...

Van fény az alagút végén. – Meg lehet oldani. – Minden jó, ha a vége jó. – ésatöbbi

Nagyon sokat tudnék írni erről a témáról. Tényleg. De van egy nagyon szigorú vezető szerkesztőnk, aki leharapja a fejem, ha túllépem a meghatározott leütésszámot. Úgyhogy rátérnék arra, hogy mi az, ami nekem segített. Ezen a ponton utalnék vissza az elnevezéses mizériámra. Számomra a pánikbetegség nem betegség. Ha választanom kell a két fenti megnevezés között inkább a pánikzavarra tenném a voksom. Szőrszálhasogatásnak tűnik, de szerintem mégis fontos.

Én is ezt tettem. Egészen addig – jelzem ez a pont kb. 10 évvel az első rohamom után volt – amíg nem jutottam el a felismerésig, hogy én nem vagyok beteg.

Elfogadtam azt, amit előtte szégyelltem, és az a durva, hogy segített. Nem is keveset!

Az elfogadás mellett a humor volt a másik fegyverem. Gyakran előfordul, hogy mikor érzem, hogy valami nem kerek és ebből roham lehet, próbálom elütni egy poénnal. Önirónia, a legjobb!

És még egy dolog: beszélni, beszélni, beszélni. Még ha egyedül is van az ember, és hangosan kimondja: "Itt állok és attól rettegek, hogy agyvérzésem és szívrohamom van egyszerre" – hát hogy is mondjam, valahogy elszáll az ihlet.

Mindenkinek más segít, sokaknak a gyógyszer, hosszú pszichoterápia, csoportterápia, család, barátok, kiskutya, nagykutya, meditáció, természetgyógyászat, stb. A lényeg, hogy rá kell találni, és utána - ahogy mondani szokták -, megy a dolog, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Nyitókép: iStockphoto