Tangó Alzheimerrel

Ám önérzetemnek hála, vagy éppen attól verve, baráti, rokoni ajánlatot se munkára, se támogatásra nem fogadtam el. Korábbi munkámat pedig elfelejthettem, hiszen az a szakterület gyakorlatilag megszűnt. Így hát, összeszedtem minden bátorságom és 50 éves fejjel nekiindultam a nagyvilágnak: külföldön vállaltam 24 órás idősgondozást.

Tanácstalanul topogtam hatalmas bőröndömmel a pályaudvaron. Bár otthon alaposan megnéztem az útvonalat, úgy döntöttem mégis inkább taxit fogok. Utazás közben millió gondolat hömpölygött a fejemben. Tudtam, hogy én magam navigáltam az életem ebbe az irányba. Én romboltam le a saját falaimat és választottam ezt az utat. De kétségeim csak nem hagytak nyugodni. A sírás fojtogatott. Féltem. Ezért inkább csak kibámultam a kocsi ablakán, néztem a semmibe.

A taxi megállt a sorház előtt. Senkit nem ismertem, sem a nőt, akitől átvettem a munkát, sem a családot, ahol a mamára vigyázok majd. Korábban ilyen munkát sosem végzeztem.

- Erős vagyok, eddig is mindig mindent megoldottam – mondtam magamnak. Mégis meglehetősen kétségbeejtőnek találtam a helyzetet, és rettentő magányosnak éreztem magam. - Lesz most is mit megoldanom... – néztem az idős asszonyra.

Majd felmentem az emeletre, hogy kipakoljam a bőröndöm. Majd megálltam a szoba közepén. Szétnéztem és zokogni kezdtem. De nem volt időm tanácstalanul topogni. Kávéidő volt, így összeszedtem minden erőm és ledöcögtem a lépcsőn. Beléptem a szobába, ahol Franziska a hatalmas fotelból nézte a tv-t, illetve inkább csak a tv felé nézett.

Sok minden megfordult a fejemben. Vajon mit ért a világból a súlyos Alzheimeres beteg? Vajon hogy fogunk egymással boldogulni? De kérdéseimre itt és most senkitől nem kaphattam választ. Mindkettőnk számára teljesen kiszolgáltatott helyzet volt ez. Bár nyelvi nehézség nem állt fent, de német nyelvtudásom nem sokat segített, hiszen a nénit csak morogni és nyögni hallottam.

Mély lélegzetet vettem és mosolygott erőltettem az arcomra:

És láss csodát, a néni visszamosolygott rám!

Kávét főztem, megterítettem, kekszet készítettem elő - de hirtelen megtorpantam. Rájöttem, hogy nekem kell abból a hatalmas fotelből kiemelnem Franzit! Egyedül.

– Kaffeestündchen, jöjjön Franzi ...- mondtam bizonytalanul. Az idős asszony szeme felcsillant a kávé hallatán, majd könyörgően nézett rám:

- Hórukk, hórukk, álljunk fel!

- Kérem Franzi...ha valamit nagyon akarunk az sikerül, és mi nagyon akarjuk, kapaszkodjon nagyon erősen én segítek. Hórukk!

A manőver sikerült! De itt volt a következő nehézség! Bár a kerekes széket már odakészítettem, de azzal nem számoltam, hogy oda is kell valahogy fordítanom Franzi erőtlen testét.

De ekkor megláttam az idős asszony arcán elszánt akarást. Ezen elmosolyodtam:

- Nagyon!

- Mi a kedvenc tánca?

- Hát... a tangó!

- A tangó? Remek! Tényleg ez az egyik legnagyszerűbb tánc! Akkor kérem a kezét! - és már mindketten nevettünk. Az addig ernyedt és mozdulatlan idős asszony amennyire csak tudta kihúzta magát és nyújtotta a kezét.

- Hurrá! Hurrá! Ugye, hogy sikerült? Ha nagyon akarjuk, akkor együtt minden sikerülni fog! - kiáltottam fel, ahogy otthon, az unokáimmal szoktam. Ezzel az örömteli felkiáltással azonban nem csak az idős asszonyt, hanem saját magamat is nyugtattam...

Azt éreztem remekül boldogulok, és egyre nagyobb szeretetet érztem Franzi iránt. Kialakult a jól bevált napirend, működött minden, mint a karikacsapás.

A csüggedés azonban elő-előtört rajtam. Egy napon szobámban sírdogáltam, amikor Franzi hívtott a földszintről. Megpróbáltam rendbe szedni magam, mert már kitapasztaltam, hogy ha derűs és kiegyensúlyozott vagyok, az idős asszony is sokkal nyugodtabb.

Kicsit kisimítottam a vonásaim,és lementem hozzá. Leültem mellé és a kezembe vettem egy könyvet hogy felolvassak belőle. Ekkor Franzi közel hajolt hozzám, a szemembe nézett. Figyelte a felolvasást, majd mint a gyerekek, egyre közelebb hajolt az arcomhoz, és kíváncsi tekintettel nézett rám..

– mondta győzedelmes arccal – látom, hogy sírt!

- Ááááá, nem sírtam, csak az orromat fújtam ki, attól lett piros - válaszoltam. Azt hittem, ezzel megnyugtattam Franzit, amikor az idős asszony megfogta a kezem, finoman arcához emelte:

Nemsokára rájöttem, hogy a „jobb napokon" komolyabb foglalkozásokat is lehet kezdeményezni a nénivel: olvasni neki, visszakérdezni, beszélgetni régi dolgokról, zenét hallgatni együtt, vagy akár kedves dallamokat énekelgetni. Az ember nem is gondolná, mi mindennel lehet kicselezni a leépülést!

Peregtek a napok. És egyre többször sikerült bekapcsolni az életébe Franzit. A kerekesszéket főzéskor a konyhába toltam, és beszéltem hozzá.

Ekkor mindig elővettem a gyerekeknél már oly jól bevált trükköt, a lelkesítésére: - Dehogynem megy, ha nagyon akarjuk, és ha ketten látunk neki, menni fog... Majd a hurrá! A közös sikernek mindketten nagyon örültünk.

Meghitt mozdulatok alakultak ki közöttünk, a nyújtott karral, tangóval befordulás mindennapos játék volt. Ha sikerült valami, az idős asszony odanyomta a homlokomhoz a homlokát, megfogta a kezem, simogatta, és számtalanszor elmondta:

Egy idő után elkezdtem füzetbe írogatni a legváratlanabb pillanatokban, helyzetekben elhangzó megható mondatokat.

- Ich hab dich lieb - szeretlek - mondta Franziska.

- Én is szeretem Franzi, tudja?

- Nem, nem tudom, csak érzem - jött a meglepő válasz.

Franziska egyre kevesebbet lógatta a fejét a fotelban, egész sokat beszélt - már nem csak motyogott. Felélénkült.

Egy csodálatos nyári napon a kertben reggeliztünk. Elővettem egy előző nap vásárolt rajzmappát, amivel nagy örömöt szereztem Franziskának. Elhatároztam, hogy megpróbálnak együtt írni. Az bebizonyosodott, hogy olvasni még tud, és az olvasottakat értelmezni is képes: felolvasás közben trükkösen fáradtságra hivatkozva rendszeresen megkértem, olvasson most ő - ettől kezdve ez is kedvelt napi programunkká vált.

Megpróbálkoztunk hát az írással. Elterveztem, hogy Franzival önmagától indulva kiterjesztem a kérdéseket a családra, és az adatokat leíratom vele. Először Franziska neve, majd a lánya, veje, unokák, dédunokák neve került a lapra, végül pedig az enyém. "Kata."

Ekkor megkértem, hogy rajzoljon is valamit.

- Nem tudok rajzolni - válaszolta kapásból Franzi. – Mit is rajzolhatnék?

- Hát... ami a legszebb az életben! – ajánlottam.

A bizonytalan kéz lassan elindult a papíron, a betűk mellé került egy Nap - ami mosolygott -, aztán felhő, csillag, a Hold, majd egy nagy virág.

Lám... ilyen egyszerű ez, nem igaz? Hiszen a világ legszebb dolgai ezek: a család - és a természet.

Aki egy három-négy éves gyermek szellemi szintjén áll, és azt hihetnénk, mit sem tud a világról. Lehet, hogy mégis sokkal többet tud, és ért, mint mi, csak másképp és egészen más dolgokat. A gyermekkor naiv és tiszta világa jött vissza.

Az Alzheimer-demenciások nem bomlott elméjűek, nem is magatehetetlenek, komputerük memóriájának darabjai sorra kikapcsolnak, ettől nem tudják működtetni, értelmezni a körülöttük levő világot.

Így alakul ki a privát labirintusuk, az a belső zárt világ, ami fantasztikus, mert kompromisszumoktól mentes, őszinte, nyílt, letisztult, nincs benne, mesterkéltség, manír.

Félelmeim rövid idő alatt elszálltak. Sikerélményeim lettek, gyönyörű napokat éltünk meg együtt. Sosem hittem, hogy ennyi kedvességet, szeretet kapok majd egy vadidegen embertől. Megéltem, milyen nagyszerű egy kiszolgáltatott embernek szeretetet adni, méltóságát éreztetni vele, még akkor is, ha egy villanásnyi idő után elfelejt mindent,- hisz éppen ettől válik igazán önzetlenné. Nagyszerű érzés, ha csak múló pillanatokra látszik rajta az önfeledt öröm, hallatszik a kacagása, vagy suhan végig arcán a mosoly.

Így tangóztunk mi ketten az Alzheimer árnyékában: Franzi és én.

Nyitókép: iStockphoto