Indiában özveggyé válni rosszabb, mint a halál

Indiában özveggyé válni rosszabb, mint a halál. Még ma is. Az özvegyek nem mehetnek ismét férjhez, kiközösíti őket a társadalom, sőt általában még a családjuk is elfordul tőlük. Munkát nem vállalhatnak, a szociális háló pedig szinte nem is létezik, így az egyedül maradt nőkre sanyarú sors vár. Már, ha vár bármi is... és nem kényszerítik őket a satira, azaz az „önként vállalt" halálra.

Sati a múltban

A satit voltaképpen egy nemesnek mondható eszme szülte, méghozzá az, hogy a férj és a feleség szövetsége olyan erős, hogy az asszony az ura halála után maga sem kíván életben maradni. Az özvegy pedig szövetségük felbonthatatlan mivoltát az önként vállalt halállal juttatta érvényre. A gondolat igazán nemes, ám ahogyan az a nemes eszmékkel sok esetben lenni szokott, sajnos a valóságban igencsak elkorcsosult.

Kezdjük ott, hogy a házasság szentségének és felbonthatatlan mivoltának – mint olyan sok más helyen is – érdekes módon csak az asszonyok estek áldozatául. A férjtől, ha a felesége meghalt, senki nem kívánta, hogy utána haljon. Főleg nem önként és dalolva. Aztán folytathatnánk ott, hogy akik valóban azt választották, hogy öngyilkosságot követnek el az uruk halotti máglyáján, azok vajon miért tették? Persze, mondhatjuk, hogy az őrült fájdalom miatt nem jelentet számukra gondot az öngyilkosság, ám én sokkal inkább azt feltételezem, hogy az imént már említett társadalmi kirekesztés és megbélyegzés miatt választották inkább a halált. Az özvegyek élete ugyanis még ma is maga a pokol Indiában. Az otthonukból, sőt még a városukból is száműzik őket, megvetés tárgyát képezik, mondhatni szabad prédák, ezért sokan elzarándokolnak az özvegyek városába, Vrindavanba, ahol nyomorban tengetik hátralévő életüket vagy különféle ashramokban találnak menedéket. Képzelhetjük, hogy akkor milyen sors várt rájuk néhány száz évvel ezelőtt, ha nem vállalták a satit.

Megfélemlített, bedrogozott özvegyek

A satinak egyébként több formája is létezett (létezik). Az özvegy tehát többféleképpen is véget vethetett az életének. A férje mellé fekhetett, hogy kettejük alatt boruljon lángba a halotti máglya, de dönthetett úgy is, hogy a már lobogó tűzbe ugrik vagy akár saját magát is felgyújthatta. Még jó, hogy volt választása... Ha azonban önként mégsem akart véget vetni az életének, akkor a kedves rokonok, szomszédok és barátok egyéb eszközökhöz folyamodtak.

Miért? Mert amellett, hogy a házasság felbonthatatlansága megkívánta a hitük szerint az özvegy öngyilkosságát, még hatalmas szégyennek is tartották, ha egy nő megözvegyült, sőt kifejezetten neki rótták fel, amennyiben a férje meghalt. A szégyenfoltot - és az egész családot sújtó balszerencsét - pedig úgy lehetett leghatékonyabban lemosni, ha a bűnös „feláldozta magát".

A sati ma

Szívesen írnám, hogy a sati már a múlté, főleg azért, mert 1829-ben be is tiltották a brit gyarmatosítás alatt, ám ennek ellenére a hagyomány sok helyen továbbra is élt, hiszen még az 1900-as évek végén is készültek feljegyzések olyan eseményekről, ahol az özvegy hatalmas tömeg előtt férje halotti máglyájára vetette magát. A modern kor egyik legmegrázóbb – nyilvánosságra került – satija pedig az volt, amikor egy 18 éves fiatal özvegy „vállalta" a halált mindössze 7 hónapig tartó házasságát követően, de még a 2000-es évek elején is történt hasonló. Ezek pedig csak azok az esetek, amelyekről tudomást szerzett a világ...

Éppen ezért, bár az özvegyégetés ma szigorúan tilos Indiában - sok más tiltott, de ma is élő hagyománnyal egyetemben, mint például a gyermekházasság - egyáltalán nem zárható ki, hogy az eldugott falvakban még a XXI. században is a halálba kergetik az özvegyeket.

Nyitókép: Lal Nallath/Shutterstock.com