A szerelem, ami nem volt képes megtörni az átkot

Fejét felszegve futni kezdett, átugrotta a patakot, és bevetette magát a sűrű erdőbe, ahol nem várta se kényelem, se biztonság. Az ágak felsértették bőrét, az egyenetlen talajban meg-megbotlott. Fáradt volt, szíve dübörgött, ő mégsem állt meg. Élvezte a fájdalommal és félelemmel átszőtt szabadságát. A fák körülötte ritkulni kezdtek, a hold halovány fénye erősebbé vált, amikor egy apró tisztásra ért.

Megtorpant, a hirtelen megállás pedig egész testét emlékeztette arra a kimerültségre, amit bár órák óta érzett, nem akart tudomásul venni. Lábai összecsuklottak, szemhéjai összezárultak.

Az erdész nyugtalan álmából korán ébredt. Ő sem értette miért, de az ágy melegéből egyenesen az ajtóhoz ment és feltépte azt. Attól, amit ott talált, teljesen ledöbbent: egy őz feküdt a tornácán. Nem gondolkodott, karjaiba vette az állatot, bevitte a házba, majd gyengéden lefektette a kandalló előtti puha szőnyegre. Arcát mellkasához szorította, és megkönnyebbülve érezte, van még benne élet. Ekkor az őz magához tért, megemelte fejét, és hatalmas szemeivel az erdészre nézett. Tekintetük csupán pár pillanatig fonódott össze, de ez is elég volt ahhoz, hogy valami végleg megváltozzon bennük. Onnantól kezdve az erdész napjait az őz gondozása határozta meg. Sokat mesélt neki az erdőről, a benne élő állatokról és növényekről, felfedte előtte álmait, vágyait. Az őz itta szavait, ő maga azonban nem tudott megszólalni, a feltett kérdésekre csak némasággal felelhetett, pedig mennyi mondandója lett volna.

Estéik mindig ugyanúgy értek véget, a kandalló előtt merültek álomba összeölelkezve. Ilyenkor szívük ritmusa egyazon ütemre vert, melyben mindketten édes békét leltek. Így telt el két gyönyörű hónap. Az állat sebei összeforrtak, teste megerősödött, az erdész pedig érezte, eljött az ideje, hogy elengedje őt. Nyakába akasztott egy ezüst medált, mely korán eltávozott édesanyja egyetlen hagyatéka volt, még utoljára lefeküdt a kandalló elé, és engedte, hogy a puha szőnyeg és az őz szőre eltöltsék érzékeit. Itta magába ezt a csodát, amit nem tudott megmagyarázni, de igazából nem is akart.

Szomorúsággal telve ébresztette az őzt. Kinyitotta az ajtót és apró, noszogató simogatásokkal a kijárat felé kezdte terelni. Az állat nem értette mi történik, patáit a padló réseibe akasztotta, de az erdész nem engedett. Az erdőben a helye, a sajátjai mellett, hiába vágyik mindennél jobban rá, nem lehet az övé - ezek a gondolatok segítették az erdészt, hogy beteljesítse elhatározását. Az őz, lábai alatt földet, legbelül pedig gyötrő fájdalmat érzett. Kiáltani akart, visszafutni a házba, az erdész közelségét érezni, kimondani a kimondatlanul maradt szavakat, de csak állt, megtört csalódottságban verejtékezve, és nedves szemével követte, ahogy az ajtó becsukódik. Nem láthatta, ahogy az erdész mögötte a földre rogy, és arcát kezébe temetve próbálja elnémítani zokogását. Az őz lassan megfordult és elindult az erdő felé. Nem akart visszatérni a mezőre, ahol a zsenge hajtások és a kristálytiszta patak várta, csak ment, míg léptei egyre ritkábbakká váltak. Egy hatalmas tölgyfa tövében érte a halál, sírig szóló átka pedig szíve utolsó dobbanásával lehullt róla.

Az erdész órákkal később tudott csak újra kilépni a házból. Hitte, hogy jól döntött, a benne munkáló vágy és veszteség elegye mégsem engedett az őt körülvevő erdő határtalan szépségének. Sétája látszólag céltalan volt, egy frissen kitaposott ösvényt követett. Talpa alatt törtek az ágak, teste mellett lógó karjaival nem védte arcát a tüskés bokrok ellen. Órákkal később, bánattól üveges tekintetét valami egy tölgyfa tövébe vonzotta. Egy fiatal nő élettelen teste feküdt előtte. Bájait nem takarta ruha, csupán nyakában lógott egy ezüst medál.

Nyitókép: Shutterstock