Gésák: művészek vagy egyszerű örömlányok?

A gésák világára gondolva - első blikkre - rajtam mindig valami kis romantikus érzés lesz úrrá. Magam előtt látom a színpompás kimonóba öltözött fiatal nőket, művészi frizurával és csodás sminkben, ahogy apró léptekkel tipegtek a XIX. századi Japán utcáin. Sokan azonban úgy gondolnak a gésákra, mint olyan lányokra, akik bizony pénzért árulták a testüket, s ez nem keveset csorbít a romantikus hangulaton, arról nem is beszélve, hogy ez így azért nem igaz!

Kik is a gésák

A gésa szó japánul két írásjelből áll, amelynek az első tagja művész, a második pedig személy jelentéssel bír.

Ez a tény engem kifejezetten meglepett, pedig a XVIII. századig az erősebbik nem lépett fel kifestve, jelmezbe öltözve a közönség előtt, és csak utána jelentek meg a női gésák, akik azonban rövid időn belül hatalmas sikereket értek el, kiszorítva a férfiakat erről a területről.
A gésák tehát mulattattak: táncoltak, énekeltek, verseket mondtak és remek társalgónak kellett lenniük, hogy le tudják kötni a vendégek figyelmét. Éppen ezért ezek a lányok hosszú éveken át tartó, komoly képzést kaptak, mielőtt „munkába álltak" volna, hiszen jártasnak kellett lenniük a művészetek világában, az irodalomban, a költészetben és minden olyan témában, amely alkalmassá tette őket a magas szintű társalgásra és szórakoztatásra. Ennek köszönhetően pedig a gésák sokkal kifinomultabbak és műveltebbek voltak, mint az átlag japán nő.

Gésák vagy prostituáltak

A gésák és a prostituáltak összemosása azonban nem véletlen. Egyrészt a női gésák elődei valóban pénzért árulták magukat, ekkor azonban még az oiranok elnevezést használták. Ők a kimonójuk övét elöl kötötték meg – így egyedül is le tudták venni a ruhájukat - és valóban szexuális szolgáltatásokat is nyújtottak. Némely oiran azonban magas szintre emelte a tánctudását, zenei képzettségét, belőlük lettek később a gésák, akiknek már a pénzért nyújtott szexuális szolgáltatás nem tartozott a kötelességeik közé, sőt törvény tiltotta számukra a prostitúciót. A könnyed flörtölés, játékos cicázás megengedettnek számított, ám a pillantások, nevetések, célozgatások ígérete csupán illúzió maradt, beteljesülés nélkül.

A fentiek mellett a gésákat azért is moshatták össze a prostituáltakkal, mert bár nem feküdtek le bárkivel, aki pénzt kínált nekik, a mizuage alkalmával mégis fizettek nekik a szüzességük elvesztéséért. Ahhoz ugyanis, hogy egy maikoból – azaz tanulóból – teljes értékű gésa válhasson, át kellett esnie az első szexuális aktuson.
A maiko egy ebuku nevű süteményt ajándékozott azoknak a férfiaknak, akiket kiválasztott a ceremóniára, majd megkezdődött a napokon át tartó „licit", melynek végén a legtöbbet ígérő férfi tehette gésává a maikot. A mizuage keretein belül általában hatalmas összegek cseréltek gazdát, a pénz azonban nem a gésát illette, hanem a teaházat, amely kinevelte a lányt – voltaképpen ez az összeg fedezte a taníttatást, a ruházkodás és minden egyéb költséget.

ahogyan az sem, ha egy gésa pártfogóval, úgynevezett dannával rendelkezett.

A gésák tündöklése és bukása

A gésák a XIX. század végén és a XX. század elején élték virágkorukat. Mind anyagilag, mind társadalmi megítélés szempontjából jobb helyzetben voltak, mint az átlag japán nők, így nem meglepő, hogy sokan választották önként ezt a hivatást. Míg korábban gyakori módszernek számított, hogy egy család eladja a lányát egy teaháznak – vagy pénz fejében, vagy mert így remélt jobb jövőt neki -, ebben az időben már inkább kiváltságnak számított gésának lenni, mint kényszernek.

A második világháború alatt a hírnevük azonban ismét veszélybe került, mivel megjelentek a gésa-lányok. Ezek a nők olyan prostituáltak voltak, akik kizárólag amerikai katonáknak árulták a testüket és nagyon hasonlóan öltözködtek, sminkeltek és fésülködtek, mint az igazi gésák. Az országban állomásozó külföldi férfiak így őket is gésáknak nevezték, holott ezek a lányok sem taníttatásban, sem műveltségben, sem pedig az általuk vállalt szolgáltatásban nem hasonlítottak a valódi gésákhoz. Ez a jelenség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gésákat prostituáltaknak tekintsék – még mostanában is.

Ennek ellenére ez a hivatás a modern korban sem szűnt meg létezni, bár a gésák száma most jóval kisebb, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Manapság általánosságban a középiskolát vagy a felsőoktatást követően kezdik meg a tanulást a lányok, amelynek végén gésává válhatnak. Akárcsak régen, most is el kell sajátítaniuk a hagyományos hangszerek használatát, jártasnak kell lenniük a tradicionális táncokban, az irodalomban, a költészetben és a társalgás művészetében. Többnyire a teaházakban szórakoztatják a vendégeket – továbbra is igen magas árért -, de fogadásokra és egyéb eseményekre is elhívhatják őket.

A fentiek fényében, én inkább tartom a gésákat olyan nőknek, akik hosszas tanulással és állhatatos munkával próbáltak érvényesülni a férfiak uralta Japánban, mintsem egyszerű örömlányoknak, akik bárki szeszélyeit kiszolgálták, akinek akadt egy kis pénz a zsebében.
Hogy mindez etikus és erkölcsös-e – hogyan került a teaházba a lány, önként vállalta-e ezt az életet, mit tett meg és mit nem – ez már egy másik kérdés, de szimpla prostituáltnak nevezni a valódi gésákat nem helytálló.

Nyitókép: Shutterstock