Ó, az a nagy krumpli alakú orr, amitől a fiatal Peggy annyira meg szeretett volna szabadulni... Mivel azonban a plasztikai sebészet a húszas években meglehetősen gyerekcipőben járt, kénytelen volt megtanulni aránytalan vonásaival együtt hódítani. És a végzet asszonyává avanzsálás olyan jól ment neki, hogy a világhírű fotográfus Man Ray egy egész sorozat csodálatos portrét készített róla.
Ám a női természet sosem működött logikusan: hiába minden rajongás és a sok hódoló, Peggy jó néhány évtizeddel később mégiscsak korrigáltatta azt a nagyon nem kedvelt orrot. Viszont ezáltal arcának izgalmas karaktere teljesen megváltozott. Sajnos...
Elsősorban örökösnő. Másodsorban műgyűjtő. És persze mecénásként is tevékenykedett - bár nem nevezhető túl bőkezűnek... Ám emiatt ki is zárhatjuk, hogy a pénzével hódította volna meg azt a sok tehetséges férfit, akit az ágyába vitt. Eszével és karizmájával nyűgözte le a művészvilág nagyformátumú férfiszereplőit.
Ő volt az első igazán felszabadult nő - ahogy azt ő maga fogalmazta meg egy késői interjúban -, aki mindent megtett, amit csak megtehetett, anyagilag, érzelmileg, intellektuálisan és szexuálisan, teljesen szabadon. Mindig azt csinált, amit akart, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy ki mit gondol róla.
Marguerite "Peggy" Guggenheim Amerika egyik leghíresebb és leggazdagabb családjába született. Apja, a nagy nőcsábász Benjamin Guggenheim a Titanic fedélzetén lelte halálát, mert éppen ott töltötte az idejét szeretőjével, amikor a hajó a jéghegynek ütközött. Peggy 14 évesen félárva lett. Már fiatal lányként kiütközött különcsége: állandóan lázadozott a társadalmi normák ellen, és életébe senkinek sem engedett semmiféle beleszólást.
Ahogy nagykorú lett, és megkapta az örökségét - ami lehetővé tette, hogy a családjától függetlenül élhessen -, Párizsba költözött. A francia fővárosban Brancusi román származású szobrász vezette be a nyüzsgő művészeti életbe. Az excentrikus milliomos örökösnő azonnal a bohémvilág szívesen látott tagja lett. Számtalan szeretője került ki közülük, és nemsokára már róla és partijairól beszélt az egész város.
Műgyűjtői karrierje azonban meglehetősen különösen indult. A 39 éves asszony egy vacsorán ismerte meg az akkor 31 éves ír írót, Samuel Beckettet, akit a fogadás után azonnal az ágyába vitt. A szenvedélyes viszony ugyan rövid, de annál intenzívebb volt. Egészen konkrétan egy hétig tartott, és ez idő alatt csak azért hagyták el az ágyat, hogy utántöltsék a pezsgőkészletet. Beckett volt, aki javasolta neki, hogy kezdje el a kortárs műveket gyűjteni.
Guggenheim kapva kapott az ötleten, kikérte művész barátai véleményét, és éppen olyan lendülettel tette le a modern művészet egyik legjelentősebb gyűjteményének alapjait, mint ahogy életét élte.
Egy évvel később megnyitotta Londonban első művészeti galériáját, azonban az angol fővárost nem találta elég elfogadónak, ezért hamarosan visszaköltözött Párizsba. Ekkor vezette be, hogy minden nap vásárol egy műalkotást. És módfelett büszke volt arra, hogy soha egyetlen képért sem fizetett többet ezer dollárnál.
1941-ben a háború elől New Yorkba menekítette a teljes gyűjteményét - és azzal együtt a jóképű művészt, Max Ernstet is, akivel össze is házasodtak. De mint oly sok kapcsolata, ez sem volt hosszútávú, alig két évig tartott. A férfiakkal ellentétben a művészet továbbra is hűséges társa maradt. Így esett, hogy - többek közt annak érdekében, hogy nagybátyját, Solomon R. Guggenheimet provokálja - megnyitotta avantgárd galériáját. Itt már amerikai művészeket, köztük nagyon sok női művészt is szerepeltetett. Ő támogatta anyagilag és tette ismertté (meg persze egy időre a szeretőjévé) Jackson Pollockot is.
A háború befejezése után néhány évvel azonban visszatért Európába. Velencében vásárolt magának egy csinos kis palotát, ami egyszerre volt alkalmas a gyűjteménye elhelyezésére és lakásnak is. Hamarosan egzaltáltságával és féktelenségével itt is ismertté vált. A ház partijain mindenki részt vett, aki annak idején bármely művészeti ágban számított, Truman Capotétól kezdve Marlon Brandón keresztül John Lennonig.
A gyűjtőtevékenységét is folytatta, és továbbra is támogatta a fiatal művészeket. Ebben az időszakban vásárolta meg Marino Marini szobrát, a Városi angyalt, amit jól látható helyre, a háza bejáratához helyezett. A meglehetősen feltűnő alkotáson a lovast széttárt karral, és - mivel a művész ezzal is az extázist szerette volna hangsúlyozni - megmerevedett pénisszel ábrázolta.
A közfelháborodás elkerülése érdekében azért ezt a részt le lehetett csavarozni a szoborról. És Guggenheim becsületére váljon, hogy vallási ünnepeken - az apácákra való tekintettel - szorgalmasan le is csavarozta. Ez viszont olyan híresztelésnek adott okot - persze a tulajdonosnő excentrikussága hozzájárult a pletyka terjedéséhez -, hogy több különböző méretű alkatrész tartozik a műhöz, amit kedve szerint cserélget a lovasán.
Mindenesetre a szobor turistalátványossággá és a Peggy Guggenheim Gyűjtemény jelképévé vált.
A Guggenheim család fekete báránya haláláig Velencében élt, viharos élete alatt úgy hírlik, közel ezer szeretője volt. A férfiak mentek maguktól, vagy ő zavarta el őket - mindegy is, a művészet mindenesetre megmaradt számára.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.