Én találkoztam az igazi kis bicebócával

Egy szép, szomorú mese foszlányait fújta felém a szél, mind a nagyi, mind az unoka nagy átéléssel követték a történetet. Ugyanez a fuvallat egy könnycseppet is felszárított a szemem sarkából, olyannyira megható volt a jelenet. Csupán pár másodpercig tartott, de ez a hétköznapi, mégis katarzisközeli pillanat megmelengette a szívemet.

Móra Ferenc kis bicebócáját varázsolta elém teljes életnagyságban, XXI. századi kiadásban. Minden stimmelt: az egyszerű öltözet, a bicebócaság, a nagyszülői gondviselés, a városi környezet. Mintha csak egy időutazáson vettem volna részt! A történet már kisgyermekkoromban is könnyeket csalt a szemembe, és most, sok-sok év múltán sem változott a reakcióm az azt felidéző eseményre.

Arra gondoltam, hogy az emberi jóság örök életű, ugyanúgy, ahogy a gonoszság is. Ma azonban szerencsém volt, és nem az ördöggel, hanem egy angyallal találkozhattam.

A "nagyi angyalok" itt járnak közöttünk

A hátrányos helyzetű és/vagy mozgássérült gyermekek sorsának alakulása ma is sok hasonló gondviselőn, "nagyi angyalokon" múlik. És a közösség szolidaritásán.

Maga az író is így emlékszik vissza:

Egy kiálló kő van, hogy hegynek is tűnhet

Nekem a szívem szakad meg, ha ilyet látok. Talán nem mindig tudom, hogy hogyan segítsek, de az biztos: a karomat odatartom, ha felém nyúlnak.

Neked is volt egy "szemüveges pápa" osztálytársad?

Bár a gyermeki ártatlanságban hiszek, azért emlékszem ám, hogy milyen gonoszak tudtak lenni egyes gyermekek tőlük különböző társaikkal!

És ha a szülő sem tudta kezelni a másságot, akkor gyermekeiben sem volt képes felébreszteni az óvó, védő szándékot.

Az így felnövők pedig ma sem tudnak mit kezdeni a segítségre szoruló mozgássérültekkel. Pedig a "kis bicebócákat" segítő angyalok köztünk vannak. Talán tőlük lehetne tanácsot kérni a segítség hogyanjának kérdéskörében. Hiszen nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a mindennapi jócselekedetekben.

Nyitókép: iStockphoto