Régi nyarak, hajdan volt virágok..

Nem volt mitől félni, és nem is féltettek minket a nagyszülők: tudták, hogy bennünket is ismer és szemmel tart minden kiskertjében tevékenykedő néni. Legalábbis nekünk akkor ők mind „nénik" voltak, pedig abban az időben még nemcsak az öregek lakták a falvakat. Voltak ott fiatalok is, akik akkor még nem menekültek fel a városba a vidéki mindennapok elől.

Szóval a fiatal lányok ugyanúgy hajlongtak a kiskertekben, mint ma az öregasszonyok és közben fél szemükkel ránk vigyáztak. Még élénken élnek az emlékezetemben, ahogy fáradhatatlanul metszenek, locsolnak és gereblyéznek.

Kinek sikerül a legkülönlegesebb, legkényesebb virágokat életben tartania a homokos alföldi talajon, de a többségük megmaradt a magyar falu jól ismert dísznövényeinél: teli voltak az udvarok dáliával, margarétával, mályvával, és petúniával. Ha valaki tényleg sokat törődött a kertjével, annál virágozott egy-két rózsabokor vagy nőszirom, aminek csodájára jártak a falusiak.

Erős, nagy fejű, illatos liliomokkal. Még tisztán emlékszem, hogy ebéd közben mindig néztem, ahogy hófehér sziromtengerként hullámoznak a nyári szellőben.

Akadt is Klárinak sok irigye. Folyton kérdezgették tőle, hogy mi a titka? Milyen gyakran locsolja? Hogyan metszi? De a lány, hiába szeretett volna, nem tudott jó tanáccsal szolgálni.

Így nem maradt más, minthogy a léckerítés mögül csodálták a hófehér tündérkertet. Én legalábbis mindig olyannak képzeltem a mesék tündérországát, mint Klári kertje.

Ez a szél mindig nagyon megtépázta a tündérkertet. Megtörve, erőtlenül hajladoztak a liliomok minden vihar után, Klári pedig minden alkalommal nagyon elkeseredett, hogy sose támadnak többé fel!

De aztán a lágy napsütés újra és újra életre simogatta a virágokat. Mert amilyen pusztító az alföldi szél, olyan nagy az éltető ereje az alföldi napsütésnek. Legalábbis én gyerekként mindig úgy éreztem, hogy sehol nem tud olyan kedvesen és erősen sütni a nap, mint a puszták felett, sehol nem ünnepli olyan fékezhetetlenül az életet, mint odalent Alsókalászoson.

Hiába vigasztalták sokan a viharok után, hogy majdcsak feltámasztja a nap a liliomokat, majdcsak új erőre kap a kert, mint mindig, Klári egyre jobban félt, hogy egyszer nem lesz szerencséje, egyszer jön egy akkora vihar, ami véglegesen feldúlja a kertet, és utána nincs az a napsütés, ami elég lenne a feltámadáshoz. Rettegett, hogy vajon hány vihart bírnak még ki a virágai?

A szélfogó felépült, és a hófehér virágtenger már nem volt kitéve az alföldi időjárás kényének-kedvének. Védte liliomokat a széltől és a vihartól, de védte a napsütéstől is: árnyékba borult a tündérkert. A bámészkodók is távol maradtak, de az a pár kíváncsiskodó, aki felhúzta magát a deszkakerítésen, és megleste a virágokat megfigyelhette, hogy évről évre pusztul a kert. Hiába hozatott Klári a szomszéd faluból, a városból, a világvégéről csoda tápot, próbált ki minden csoda módszert, hiába dolgozott többet a kertben, mint valaha, a virágok egyre csak haldokoltak...

Aztán idén nyáron dolgom akadt Alsókalászos környékén, és gondoltam átugrok kicsit körülnézni, hogy mivé lett gyerekkorom színhelye. Sok kedves emlékre bukkantam, ám sok minden fájdalmasan megváltozott, amiről most inkább nem is beszélnék.

Azonban, aminek nagyon örültem, hogy összefutottam Klári nénivel, aki megöregedve tolta hazafelé a biciklijét a bevásárlásból éppen.

Beszélgettünk a régi dolgokról, a régi emberekről, hogy kivel mi történt. A végén rákérdeztem a kertre, és hogy mi lett a liliomokkal? Megvannak-e még? Mire Klári néni szomorúan elmosolyodott, és elmondta, hogy már rég kipusztult az összes. Belepusztultak a napfény hiányába. Ma már csak mályva és dália nő az ő kertjében is. Sajnálkoztunk egy sort, aztán megkérdeztem, hogy vajon szerinte, ha nem emeltet szélfogót, mi lett volna a virágok sorsa? Mire Klári néni elgondolkodott, majd annyit mondott:

Nyitókép: iStockphoto