Rigó Jancsi: egy magyar cigányprímás és egy amerikai milliomosnő "szerelemgyereke"

Anno, amíg kicsi voltam, minden vasárnap volt egy közös programunk papszival. A nagy családi ebédek után szépen felöltöztünk. Nagyon szerettem ezeket a délutánokat, mert a legszebb ruháimat vehettem fel. Fehér selyemharisnyát, fehér lakkcipőt, szoknyát, csini blúzt. A papám is elegánsra vette a figurát és kézen fogva nekiindultunk. Az utunk a kedvenc cukrászdánkba vezetett. Sajnos ma már nincs meg - teljesen más funkciót tölt be -, de akkoriban egy igazi békebeli hely volt, klasszikus berendezéssel, kiegészítőkkel, isteni süteményekkel és az elmaradhatatlan karos kávéfőzővel.

Teljesen mindegy volt, hányszor mentünk, nem tudtam betelni a látvánnyal. A gyönyörű, csiszolt tükrök cizellált keretben hasaltak és ezerszeresre nagyították a kristálycsillárok fényét. A székek, az asztalok, a bútorok gondosan fényezettek, faragottak voltak, a márványpult mindig tisztán csillogott. A felszolgáló kisasszonyok – nem tudom máshogy mondani – a régi bóbitás fejdíszben, fekete kis ruhában, csipkés kötényben jártak a vendégek között. Volt egy nagy helység, kör alakú asztalokkal, pezsgő élettel, de az elbújni vágyóknak is kedveztek, az emeleten félhomályos bokszok álltak, piros és sárga hangulatlámpákkal megvilágítva.

A lényeg, hogy mi papszival minden vasárnap itt kötöttünk ki.

Ez volt a pasinap, ugyanis itt, a cukrászdában zajlott a heti nagy ultiparti. Összeült egy csapat fess, idős úriember és kulturáltan kártyáztak. Óriási megtiszteltetés volt, hogy a papám elvitt engem is magával. Én voltam az egyedüli gyerek és én voltam egyedül kislány. Mindenki szeretett és én fürödtem ebben.

Amin viszont nagyon sokat gondolkodtam az az, vajon miért ragaszkodott az én nagyapám a kötelező sütikhez. Amíg jó idő volt, mindig, csak és kizárólag Rigó Jancsit ettünk, amint bejött a hideg, gesztenyepürét. Nem mondom, én imádtam mindkettőt, de azért néha jó lett volna mást is megkóstolni, hiszen a süteményes pultban rengeteg finomság kellette magát. Egyszer rá is kérdeztem, de a válasz rövidre zárt és tömör volt, úgyhogy maradtunk a bevált dolgoknál. Bevallom, nem bántam, a másik kedvenc cukrászdánkba is jártunk a szüleimmel, ott azt ettem, amit akartam.

Ez meg maradt egy ilyen kőbe vésett közös dolog, ami biztonságot és kiszámíthatóságot adott.
Azt viszont a mai napig nem tudtam, hogy a Rigó Jancsi ugyanolyan híres történettel bír, mint a Dobos torta.

Ugyanis a Jancsi is létező személy volt.

1858-ban született Pákozdon, és már egészen korán, ötévesen elkezdett hegedülni. Mivel szegények voltak, a tanítójától lopott húrokat, hogy gyakorolni tudjon, amit meg is ejtett - a nádasban. Csínytevése kiderült, őszintén bevallotta, aminek pozitív következménye az lett, hogy komolyan taníttatni kezdték.

Tanulmányait 12 évesen, a székesfehérvári Magyar Király Kávéházban muzsikáló Simplicius Barcza Józsinál végezte, akit III. Vilmos király Hollandiában érdemrenddel tüntetett ki. A világhírű prímás tehetségesnek találta és felvette a kávéház zenekarába, először csak cimbalomhordozónak. Sajnos együttműködésük nem járt sikerrel, ugyanis az ifjú titán elcsábította a hegedűművész lányát, majd a zenekart is otthagyta. Az öreg művész egyre nehezebben viselte veje növekvő népszerűségét, ez még jobban elmérgesítette a viszonyukat. Mariska és Jancsi el is váltak, igaz, az após rosszallása csak egy csepp volt a pohárban az odáig vezető úton.

Együttlétük tíz éve alatt hatalmas vagyont herdáltak el, a 19. században valóságos celebbé váltak, botrányt botrányra halmoztak. Végül Clara Nápolyban egy olasz pincérrel elszökött, szó nélkül faképnél hagyva férjét. Jancsi ezután már soha nem találta igazán a helyét, és végül szegényen, lezüllötten halt meg.

De hogy jön ide a sütemény?

Úgy, hogy Jancsi egy randevújuk során egy pesti cukrászdában csokoládés-krémes süteményt kért szerelmének, Clarának. A cukrász, aki készítette a süteményt, a prímásról nevezte el azt. Számítása beigazolódott: az egyszerű, mégis nagyszerű, tejszínhabos, csokival leöntött cukrászsütemény hatalmas népszerűségre tett szert, nemcsak Magyarországon, de a határon túl is. Így maradt fent a magyar cigányprímás emléke, egy habos, nagyon csokis finomság kapcsán.

Lehet, hogy a papám tudta ezt, megihlette a szerelmi történet és azért ettük mindig ugyanazt. Nem tudom. De a lényeg nem is ez. Hanem az együttlétünk és az a tény, hogy a Rigó Jancsi isteni finom!

Nyitókép: Shutterstock