Ő volt az a nő, aki megszelídítette az örök lobogásban élő Munkácsyt

„Mondtam én, hogy beteg maga, csak azt nem tudtam, mi baja lehet! Most már tudom.
A mestersége a maga gyógyíthatatlan betegsége, az fogja egyszer magát agyonsújtani.
Hisz az nem lehet, hogy ilyen dolgok ne emésszenek meg valakit, mint amik a maga fejében dobolnak. Én megjósolom magának, hogy maga nem éri meg a hatvanadik esztendejét, mert elégeti magát a tűzzel és erővel, amely magában mindig kész a tombolásra.
Ez a maga betegsége, látom én már!
Maga még egyszer megvakul, meglátja. Attól a fényességtől, ami magában van. Maga nem egyetlen nőnek való, hanem az egész világnak! Maga mindenkié, Mihály! Hall engem? Mindenkié!"

Talán nincs is olyan magyar ember, aki ne ismerné Dallos Sándor ikonikus regényeit – Aranyecset, A Nap szerelmese - melyeket Munkácsy Mihály életéről írt.

aki asztalosinasként kezdte pályafutását, majd az alföldi tanyavilágból indulva, művészetével meghódította az egész világot. Számos világhírű művet adott a világnak, festményeket, gigantikus trilógiát, freskót, miközben két marokkal habzsolta az életet. Annyi mindent sűrített a létezésébe, ami talán három másik embernek is elegendő lett volna, de ő így tudott élni, alkotni.

Soha nem vetette meg a mulatozást, folyamatosan szoknyák után rohangált, képes volt mindent felrúgni egyetlen perc alatt. Folyamatos lobogása végül beteggé tette, elmegyógyintézetben halt meg, mielőtt három éven át magatehetetlenségre kárhoztatott.

Első komoly irodalmi élményem ez a két kötet. Kiskamaszként nyomta őket a kezembe édesapám, s én hamarosan csatlakoztam hozzá és a nagymamámhoz a múlhatatlan rajongásban. Az első pillanatban mélyen megérintette a lelkem mindaz, amit olvastam, megláttam, megsejtettem valamit abból a mérhetetlen ragyogásból, lángolásból, ami egy géniuszt hajt. Rezonált a lelkem minden mondatra, szóra, elrepített a regény egy letűnt korba, rég elhamvadt emberek, életek, sorsok közé.
Többször elolvastam azóta mindkét kötetet, nagy becsben tartva fekszenek a polcomon, eredeti kötésben, ősrégi kiadásban. Időről időre ma is előveszem őket.

– „(...) Ez lesz a sírkövemen: Itt nyugszik Munkácsy Mihály, a boldog festő, nem ért meg hatvan évet, de sírját látogatja Sven.
Sven komoly lett.
– Az én sírfeliratom sokkal rövidebb lesz. Ennyi: Sven nyugszik itt, kora: talány. Csak annyit élt, míg Temmel élt."

Számos gyönyörű, elgondolkodtató, megható vagy éppen dühítő részletet lehetne kiragadni Dallos műveiből Munkácsy kapcsán: hányatott ifjú sorsát, a nagy sikereket Párizsban, Bécsben, a házasságát Cecillel, a barátságát Paál Lacival, fordulatos életének mozzanatait, de számomra a legmeghatározóbb mégis a Svennel való szerelme.

Sokan vitatják, létezett-e egyáltalán Sven, de bevallom, engem ez egyáltalán nem érdekel, mert a mai napig mélyen megérint a történetük. Koltay Svenson bárónő, azaz Sven, a nagy szerelem Bécsben, egy nő, aki megszelídítette és szerelmessé tette az örök lobogásban és szoknyavadászatban élő festőt.

Mély egymásra találásuk nem zökkenőmentes, de ők minden akadályt legyőzve gyönyörű napokat élnek meg együtt: Sven nemcsak a mindennapokban, de az alkotásban is valódi társa lett a festőnek. Szárnyaltak, hihetetlen magasságokat éltek meg, ami – valljuk be – nem lehetett könnyű egy, a végletekig önérzetes, öntörvényű géniusszal.

Évekig nem találkoznak, Sven – szintén bosszúból – férjhez megy, de hiába váltak külön, hiába kezdtek új életet, a sors és a vágyaik, az akaratuk végül újra egymáshoz sodorta őket, hogy onnantól felhőtlen boldogságban éljenek.

Komoly elköteleződésről beszélnek már, amikor kiderül Svenson bárónő betegsége, aki a legteljesebb boldogságuk közepette, Munkácsy karjaiban hal meg.

Bár a festő kicsapongó, frivol életet élt, érdekházasságot kötött, szeretett inni és dorbézolni, nem vetette meg a számára felkínálkozó asszonyokat, minden bál ünnepelt díszvendége volt, sikert sikerre halmozott, mégis, akkor élt igazán, amikor élete szerelmével, Svennel lehetett.