"Talán eltűnök hirtelen" - József Attilát a sors születésétől fogva csak leckéztette

Szeretjük, sőt magasztaljuk őket. Az összes versüket olvastuk, láttuk filmjeiket, kívülről fújjuk idézeteiket, és még az is megesik, hogy másoljuk az öltözködésüket, stílusukat. Irigyeljük a tudást, a tehetséget tőlük. De, mi a helyzet a halálukkal? Belegondoltatok már abba, miért vetettek önkezűleg véget, látszólag csodás életüknek nagyjaink?

Elsőként József Attila jut eszembe, talán mert gyermekkoromban az iskolai kötelezők között mindig ott volt a Mama és számos más költeménye. Aztán később, mikor a húgom megzenésítette a verseit, egyre közelebb kerültek hozzám a lélekhez szóló írásai. Tudtam, hogy szegény sorsú ember volt, korán elment és azt is, hogy egy vonatnak is köze volt a halálához.  Ám, hogy mi is történt valójában, mi vezette őt a vagonok közé, azt sűrű homály lengte be.

Pár éve Balatonszárszón nyaraltam és elmentem a vasútállomásra, megnéztem az emléktáblát és kicsit jobban utána olvastam, mi is történhetett igazándiból. Mi vehette rá a költőt az öngyilkosságra, már ha valóban az volt a halálának az oka. Kortársai visszaemlékezései arra utalnak, hogy a harminckét éves Attila öngyilkosságára mintha fel lettek volna készülve. Kegyetlenül hangozhat mindez, de aki ismerte költőóriás életét, annak a tragikus végkifejlet bekövetkezte szinte borítékolható volt.

 

"Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek"

 

Akárhogy próbálom szebbnek látni a helyzetét, mindig is a meg nem értett zsenik közé tartozott, és mint annyi kortársát, a sors a születésétől kezdve csak leckéztette. Apa nélkül egy hosszan betegeskedő, majd korán eltávozó édesanya emlékével nyomorban és megaláztatások közepette élte mindennapjait. Egyáltalán nem lehetett könnyű feldolgoznia ennyi traumát.

 

„ És most könnyezve hallgatom,
A száraz ágak hogy zörögnek."

Verseiben is sokat és szívbemarkolóan ír a szegénységről, és mély bánatáról, valahogy pályatársai mégsem vették észre a század egyik legnagyobb lángelméjét benne. Szerelmi élete is sorozatosan kudarcot vallott, sorra viszonzatlan kapcsolatokba bonyolódott. Barátja kevés volt, és mindehez társult még egy labilis idegrendszer, valamint egyre súlyosbodó lelki betegsége sem könnyítette meg helyzetét.

Tudatánál volt, mennyire megnehezíti saját maga életét, ezért a tragédiáktól cseppet sem kímélt költőnk, 1930-ban úgy döntött, hogy aláveti magát egy pszichoanalitikus kezelésnek. Számomra ez egy felnőtt, érett döntés, már csak ezért sem tartom őt felelőtlennek és gyenge elméjűnek. Nagyon kíváncsi lennék, hányan viselnék jobban ma, ha a sors így kibabrálna velük. Szerintem simán belehalnának előbb is. Számomra, szívbe markoló, ahogy a költő, ezt oly szépen kibontja:

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja,
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

Forrás: Wikipedia

Fejtő Ferenc, a pszichoanalitikus kezelés alatt álló költőt különösen közelről érintő felnőttség problémájaként értelmezte József Attila: Eszmélet szöveggyűjteményének tizedik szakaszában leírt vonulatot illetően:
Felnőtté lenni annyi, mint keresztülesni egy külső vagy belső hajótörésen, az élet kijózanító tanításában részesülni. A felnőttség nem gyávulást jelent, megfélemedést, hanem az illúziók szétfoszlását, a valóság megismerésének kényszerét. A felnőttség reménytelenséggel és szörnyű magánnyal kezdődik. A felnőttség az élet és a halál tudomásulvétele. A felnőtt ember észreveszi, hogy egyedül áll a világon, »nincs se apja, anyja, az életet a halálra ráadásul kapja«. A felnőtt ember belátja, milyen jelentéktelen: megérti, hogy halandó. Ráeszmél, hogy árván és meztelenül áll egyedül a fenekedő és gyarló világon; hogy csak egy élete van, az is nyomorult, rövid, esendő.
A kezelések sajnos egy időre abbamaradtak, amit József Attila, nehezen tűrt. Életét sokan kutatták, s' kutatják a mai napig is, az ő leírásaikból tudom, hogy 1932-től hatalmasodott el rajta a skizofrénia, ami egy borzalmas betegség. Átérzem, mit élhetett át. Közeli ismerősöm is ettől a könyörtelen állapottól szenved egy ideje, és mélyen megvisel, amikor hiába szeretnék, nem tudok rajta segíteni.

A skrizofénia mellé később „hasadásos elmezavart" diagnosztizált József Attila kezelőorvosa, így nem csoda, hogy a költő gondolatai és érzései egyre jobban összekuszálódtak. Szegény fejére újabb csapást mért az élet, amikor 1937 elején egy fiatal gyógypedagógusnő, Kozmutza Flóra iránt érzett szerelme, ismét viszonzatlan maradt.


És miután, - korunk József Attila-rajongóit elsőre elbűvölő - köteteinek megjelenését minimális érdeklődés kísérte csupán, szintén nagyon megviselte érzékeny idegrendszerét. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte az életet, és a kezelések is csak ideig óráig enyhítették állapotát. Aztán azon a végzetes napon, december 3-án, kíváló költőnk a balatonszárszói állomáson végleg itthagyta e világot.

Dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila című könyve szerint a költő véletlen baleset áldozata lett, amikor megpróbált a szerelvények között átbújni azon a napon. Két, szintén a vasútállomáson várakozó szemtanú szerint Attila is ott állt mellettük, majd egyszer csak felemelte a sorompót, átbújt alatta, és bemászott két vagon közé, ám a vonat hirtelen elindult. Ez az utolsó „élő emlékképkocka" róla.

Bárhogyan is történt, nem számít már. Egy nagyon nagy költőt veszítettünk el ideje korán. Ő is egy kiemelkedő példa megannyi közül arra, hogy a figyelem és a megbecsülés hiánya mit képes okozni az emberi elmében és lélekben egyaránt. Talán, ha lett volna ott valaki mellette, ha egy barát odafigyelt volna rá, ha lett volna egy nő, aki megérti, szereti. Örök talány! Talán, akkor nem tűnt volna el olyan hirtelen, mint erdőben a vadnyom. József Attila, én rád így emlékezem.Nyitókép: Wikipedia

Ezek is érdekelhetnek