Az igazi hableányok, akik ágyékkötőben merülnek a tengerfenékre

Mi jut eszedbe arról, ha azt mondom, tipikus női szakma? A legtöbben talán ezeket válaszolnák: óvónő, tanító néni, balett-táncos, modell, kozmetikus, szülésznő és társaik. Ám nem hinném, hogy bárkiben is felmerülne a szabadtüdős búvár – pedig Japánban és dél-Koreában ez is tipikusan női munka.

Nemrég láttam részletet egy dokumentumfilmből, ami a tenger asszonyairól szólt. Ha azt gondolnánk, hogy "A kis hableány" teljes fantazmagória, akkor elárulom, hogy a valóságban is akadnak olyan nők, akik sellőnek is beállhatnának – ők a japán amák és dél-koreai henjók.

A tenger asszonyai

Japánban az amák nagyjából kétezer évvel ezelőtt jelentek meg, az első feljegyzések pedig Kr.u. 900 körülre tehetőek. Ezek alapján az amák feladata az volt, hogy a vízfenékre merülve megszerezzék a tenger gyümölcseit, tehát eleinte leginkább az élelemszerzés motiválta őket. Az idő múlásával azonban a gyöngyhalászattal is kibővült a tevékenységük, s így komolyabb gazdasági szereplőkké váltak.
Tengeri búvárnak – talán a kezdeti élelemszerző szerep miatt is - leginkább nők álltak, erre utal az ama kifejezés is, ami azt jelenti "a tenger asszonya". Hogy miért éppen a gyengébbik nem űzte ezt a cseppet sem könnyű és egyben veszélyes foglalkozást? Erről pontos adatok nincsenek, de tény, hogy a nők testzsírtömege és tolerancia-küszöbe is magasabb, mint a férfiaké, fiziológiailag alkalmasabbak a merülésre, ráadásul a nők általában tovább vissza tudják tartani a lélegzetüket. Ennek ellenére akadtak férfi amák is, akik viszont idővel lemorzsolódtak.

Az amák tradicionálisan egyetlen fehér ágyékkötőben és fehér fejkendőben merültek a felszín alá, akár 20 m mélyre is, hogy felhozzák a tenger kincseit, mindezt egyetlen levegővétellel, így valóban olyan látványt nyújthattak a fiatal, félmeztelen lányok, mint a mesebeli sellők. Az amák azonban nem kedvtelésből lubickoltak a habokban, hanem komoly, fizikai munkát végeztek.
A tenger asszonyai 12-13 éves korukban kezdték tanulni a merülés művészetét és akadt olyan ama is, aki még 70 évesen is lebukott a tengerfenékre, hogy a víz alatti aratásban segédkezzen. Ilyenkor az ama búvárok kisebb tarisznyákkal és dézsákkal úsztak az előre kijelölt területre, ezekbe gyűjtötték a zsákmányt, illetve bójaként is szolgáltak a tárolóedényeik. Az övükbe lapos spatulát tűztek, amellyel felszedhették a kagylókat, a nyakukban facsipesz lógott, hogy a víz a merülés során ne menjen az orrukba, a fülüket pedig zsírral átitatott vászondarabokkal tömték be. Nagyjából ennyi felszerelés segítette az ama nőket, akik ezután a nyári melegben, télen pedig a jeges vízben is elvégezték a munkájukat. Mivel semmilyen légzőkészüléket nem használtak - és ma sem használnak, hiába tette lehetővé már a technika -, egy speciális légzést alkalmaznak, illetve amikor a felszínre érnek egy jellegzetes fütyülés kíséretében engedik ki a levegőt a tüdejükből.

Fotó: Iwase Yoshiyuki/Bachmann Eckenstein


1940 környékén több mint 6.000 amát tartottak számon Japán partjainál, ma azonban a számuk éppen csak eléri a 60-70 főt. A XX. század közepétől leginkább turistalátványosságnak számítanak, így az '50-es évektől az ágyékkötőt felváltotta egy kissé áttetsző merülő ruha, majd lassan egyre több ama választotta a modern búvárruhákat, amelyekben sokkal komfortosabbá vált a merülés. Légzőkészüléket azonban még ma sem használnak és a fejkendőjük is a régi, amiket különféle szerencsehozó szimbólumok díszítenek, valamint még ma is tartják a szokást, hogy merülés után imádkozzanak és hálát adjanak a fogásért.

Csedzsu-szigeti búvárnők

A női, szabadtüdős búvárkodásnak azonban Dél-Koreában is nagy hagyománya van, itt úgy hívják őket, hogy henjók, azaz "a tengeri nők". A róluk szóló első, XVII. századi írásos feljegyzések szerint ezek a nők minden szégyenkezés nélkül, hiányos öltözetben dolgoztak együtt a férfiakkal, ami arra enged következtetni, hogy ekkor még léteztek férfi búvárok is. Később azonban a merülés kizárólag női foglalkozássá vált. A henjók, akárcsak az amák télen-nyáron, sőt akár várandósan is merültek, a szülést követő 7-14 napban pedig újra munkába álltak. Bár az ő úszóruháik kicsivel többet takartak, mint az amák ágyékkötői, mégis a konfuciánus társadalom lenézte, sőt megvetette a búvárnőket. 1945-ben még 27.000 henjót számoltak össze Dél-Koreában, 2010-re azonban csak 4.500 fő maradt – ráadásul a többségük már a hatvanadik életévét is betöltötte.

Mivel az amák és a henjók száma vészesen csökken, ezért 2016-ban az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségének nyilvánította a henjókat, így reméljük, hogy a fiatalabb generáció számára is vonzóvá válik tengeri sellővé avanzsálni, ezáltal talán megmenekülhet ez az ősi, női mesterség.

Ha érdekesnek találtad a cikket, akkor lehet, hogy ezeket is szívesen elolvasnád:

Nyomorult szépség - Kínában csak a megcsonkított lábú nők számítottak szexinek

Gésák: művészek vagy egyszerű örömlányok?

Nyitókép: Iwase Yoshiyuki/Bachmann Eckenstein

    Ezek is érdekelhetnek