A szépségért szenvedni kell, no de meg is halnál érte?

A smink ókori fellegvára egyértelműen Egyiptom volt. Az észak-afrikai civilizáció női és férfi tagjai is előszeretettel viseltek az arcukon festéket: arcpirosítóként és rúzsként leggyakrabban vörös okkert, szemfestékként pedig fekete színű vasoxidot használtak. A porrá őrölt ásványokat és egyéb anyagokat vízzel, növényi olajokkal, gyantával vagy méhviasszal keverték el.

Az ókori görög nők is szerették a sminket az arcukon, egyes források szerint azonban ők egy, a mai szemmel igen érdekesnek tartott szépségideálnak is meg akartak felelni. Az akkori emberek szemében a középen összenőtt szemöldök az intelligenciát és a bájosságot jelképezte. Azok a nők, akiknek szemöldöke nem nőtt össze, gyakran egyszerűen odafestették, de az se volt ritka, hogy fagyanta segítségével kecskeszőrt ragasztottak fel maguknak.

Ezek alapján azt hiheted, az ókorban a nők ugyan furcsa dolgokat kentek az arcukra, de mi bajuk lehetett egy kis gyantától és porrá őrölt ásványtól? Nos, a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Egyiptomban, Görögországban és Rómában is nagy népszerűségnek örvendett a fehér ólom kozmetikai felhasználása. Elsősorban púderekbe, krémekbe keverték, mivel szépen fehérítette az arcot – még I. Erzsébet királynő is használt ilyen arckrémet. Hosszantartó és gyakori használatával azonban a nők ólommérgezést kaptak, mivel az arcukon át felszívódott ez a fém. Memóriazavar, görcsrohamok, magas vérnyomás, emésztési panaszok, a vesék és az idegrendszer károsodása, ájulások sora, halál: ezek tartoznak az ólommérgezés tünetei közé. Nagy ár a fehér bőrért.

A középkori, keresztény Európában gyakorlatilag egyáltalán nem használtak sminket, mivel úgy vélték, a festékekkel a nők bujaságra csábítják a férfiakat. A sminkek európai népszerűsége a felvilágosodás időszakában virágzott fel – gondoljunk csak a púderes arcokra és a szépségpöttyökre -, de a hétköznapi asszonyok a századforduló környékén és a XX. század elején találtak rá igazán a sminkekre - talán túlságosan is. A nők ugyanis nem nézték, hogy az adott kozmetikai termék miből készül, vagy épp színét, állagát milyen adalékanyagnak köszönheti.

Nézzünk már pár sminkterméket, melyek az általuk adott pillanatnyi szépségért, nagy árat kértek:

• Az ólomtartalmú kozmetikumokat még a századforduló környékén is használták a nők, hiszen a fehér bőrért bármire képesek voltak. Miután köztudottá vált, hogy ez mérgező, elkezdték a gyártók ezt higanyszublimáttal helyettesíteni, ami nem sokkal volt jobb az elődjénél, de szerencsére ez már nem volt elődjéhez hasonlóan hosszú életű.

• A kőszénkátrányból készült szempillafesték bár jól mutatott, rengeteg nő vakságáért volt felelős.

• A bóraxot mostanában elsősorban tisztítószerekben alkalmazzák, de emellett élelmiszerekben és bizonyos kozmetikumokban is megtalálható. A modern szabályozás azonban nem teszi lehetővé, hogy akkor mennyiség kerüljön a szervezetünkbe, mely kellemetlen tüneteket vagy halált okozhatna. Mivel azonban nagyobb mennyiségben remekül fehérítette a bőrt, nem csak a Tudor-ház idejében élt angol nők alkalmazták az arckrémekben vagy púderekben, de az 1900-as évek elején is bátran hirdették bóraxos kencéiket a gyártók.

• A rádiumot tartalmazó krémek, szappanok nagyon népszerűek voltak még az 1930-as években is, mivel úgy tartották, kisimítja a ráncokat és fiatalon tartja a bőrt. Sokan használták ezeket a kozmetikai szereket, azonban mégsem történt tömeges megbetegedés. Miért? Ennek oka feltehetően az volt, hogy a legtöbb ilyen készítmény nem is tartalmazott rádiumot, hiszen ez nagyon drága anyagnak számított.

Ez a pár példa jól mutatja, hogy milyen áldozatokat hoztak a régmúlt női a szépségért, de lássuk be, ez ma sincs másként, gondoljunk csak a botoxra, ami egy idegméreg, vagy a fémszálas ránc eltüntetésre.

Nyitókép: shutterstock