Az olvasás szeretete óvodásként kezdődik és egy életen át elkísér

A mese világával kezdődött

Óvodásként és kisiskolásként rengeteget olvasott nekem az anyukám. Imádtam Benedek Elek meséit, de a Grimm testvérek és Andersen történetei is lenyűgöztek. Sokszor gondolkodtam a hallottakon, például A fenyőfa című írás kifejezetten megérintett - az egyik évben meg is sirattam a saját karácsonyfánkat miatta.

Ehhez azonban sokáig nem fűlött a fogam. Talán azért, mert a mesékből már kinőttem, ám még nem találtam meg azt a témakört, amely igazán magával ragadott volna.
A változást a Két Lotti című kötelező olvasmány hozta, amely egy egymástól elszakított ikerpár történetét mesélte el. Innentől kezdve pedig nem volt megállás.

Lányregények bűvöletében

A legjobb barátnőmmel beiratkoztunk a könyvtárba és hétről hétre újabb adag olvasnivalót hurcoltunk haza. Mai napig emlékszem, mennyire imádtam a Váratlan utazás köteteit vagy Anne Shirley történetét. Képes voltam egy egész hétvégére beletemetkezni valamelyikbe és csak akkor kibújni a lapok közül, ha már a szüleim ingerülten követelték, hogy üljek az asztalhoz ebédelni. Egyszerűen beszippantott a történet, s képtelen voltam elszakadni tőle. Amikor végeztem az aktuális kötettel, alig vártam, hogy elrohanhassak a könyvtárba és kivehessem a következőt. Ha pedig éppen másnál volt, teljesen kiakadtam.

hogy legalább egy hetet kell várnom a folytatásra, de lehet, hogy többet is. Rajongásomat csak fokozta, hogy tévésorozat is készült mindkét történetből, amelyeket lelkesen néztem hétről hétre, sőt a mai napig ott ragadok, ha valamelyik csatornán éppen belefutok az ismétlésbe.

Kaland és romantika

A kiskamaszból lassan igazi kamasz lett, ezzel együtt pedig kinőttem Avonlea történeteit is. A könyvek iránti rajongásom azonban nem csillapodott, csak új fejezet nyílt meg benne, méghozzá a szerelmes történeteké. Ha a szüleim eddig azt hitték, fokozhatatlan a könyvek iránti érdeklődésem, hát tévedtek. A középiskolás éveim alatt szerintem több szerelmes regényt olvastam, mint bárki. Néha egyszerre többet is párhuzamosan, mert egyszerűen nem tudtam választani. Minél romantikusabb, minél kalandosabb volt a cselekmény, annál jobban érdekelt, a szépirodalomi műfaj pedig egyáltalán nem volt feltétel, így szinte faltam a „ponyvákat". Jöhetett hősszerelmes kalóz, harcias amazon, elesett várkisasszony, de a korabeli történeteket sem vetettem meg.

Ebből az időszakból mégis a legemlékezetesebb olvasmányként az Elfújta a szél maradt meg bennem. Ezért a storyért legalább annyira rajongtam tizenöt-tizenhat évesen, mint általánosban a Váratlan utazásért. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor... sokszor, de a filmet is legalább ezerszer láttam.

majd amikor megláttam a könyvtárban, hogy megírták a folytatását Scarlett címmel – sőt, később újabb kötetek is napvilágot láttak -, teljes eufória lett rajtam urrá. Persze az eredetit meg sem közelítették már a későbbi történetek, de hiánypótlásnak jó volt, míg ki nem hunyt bennem a Scarlett O'Hara élete iránti érdeklődés tüze.

Kényszer és csömör

Mire ez bekövetkezett, már túljutottam az érettségin, és megkezdődött a csömörig fokozott olvasási kényszer a főiskolán. Persze az általánosban és a gimiben is megszabták a kötelező olvasmányokat, de azok mellett vígan tudtam lapozgatni az általam választott könyveket. A felsőoktatásban azonban nem ismertek tréfát, akadt olyan félév, amikor húsznál is több kötelezőn kellett átrágnunk magunkat és ez csak a beugrót képezte a tantárgy vizsgájához.
Nem meglepő, hogy

Szerencsére ez a trauma a kiheverhetőek közé tartozott, így fokozatosan visszakúszott az életembe az irodalom. Fura módon azokat a könyveket kezdtem újraolvasni, amelyeket a főiskolán kötelezővé tettek, ám a feldolgozhatatlan mennyiség miatt, valójában csak mindegyiket átfutotta az ember, de elmélyülni, megélni, átérezni nem volt már idő a történeteket.

Hamvaiból feltámadó főnix

A húszas éveim végén tehát hamvaiból feltámadó főnixként kapott új erőre az olvasási kedvem, amelynek fókuszában immár a lélek sötét bugyraiban vájkáló, meghökkentő vagy éppen elborzasztó storyk álltak, olyanok, mint például a Sinistra körzet, A kő hull apadó kútba vagy a Virágos katona. Hazudnék, ha azt mondanám, csak a magasabb irodalmat lapozgattam ebben az időben, így bevallom, hogy olyan megosztó írás is a kezembe került, mint A szürke ötven árnyalata, de hát ki lehet hagyni egy olyan regényt, amely évekig lázban tartja a társadalmat?
A lelkesedésem a mai napig tart, bár korántsem forgatok annyi könyvet a kezemben, mint amennyit szeretnék, sőt inkább az a jellemző, hogy elkezdek valamit, majd hónapokig nem haladok egy oldalt sem, a könyvek szeretete azonban töretlen a szívemben.

tabletünkkel, laptopunkkal – én sem vagyok kivétel! Lapozás helyett görgetünk, a betűk és szavak olvasása helyett pedig szinte már csak a képeket nézegetjük.
Mégis hiszek a könyvek erejében, legyen az papír alapú vagy digitális. Hiszek benne, hogy a történetek, a regények építik a jellemet, formálják a személyiséget, összefüggéseket tárnak fel, gondolatokat ébresztenek, és emellett szórakoztatnak is. Olvassunk hát sokan, sokat, sokfélét, hiszen - a legkisebbektől kezdve a legidősebbekig - mindenki megtalálhatja a neki leginkább tetsző, őt magával ragadó történeteket.

Nyitókép: Shutterstock