Levi cikke a félreismert történelmi alakokról engem is elgondolkodtatott. Felhívta arra a figyelmet, hogy Kleopátra minden valószínűség szerint nem volt különösebben szép. Inkább személyiségével nyűgözte le a férfiakat. Tehetséges és okos politikus volt, és mindez háttérbe szorult az utókor festői, szobrászai és zeneszerzői miatt - akik csak lenyűgöző szépségként ábrázolták az egyiptomi királynőt.
Vajon kurtizán volt, számító Femme fatale, vagy egyszerűen egy okos, bölcs uralkodónő? Mindenesetre hatása megkérdőjelezhetetlen, hiszen mozgalmas élete máig rabul ejti az embereket - sorsát pedig legendák sokasága lengi körül.
Története elbűvölte a művészeket, akik hol istenítették, hol elátkozták - a történelmi kortól függően és ki-ki vérmérséklete szerint. Ám, tény, ami tény: elképesztő módon inspirálóan hatott rájuk.
Kleopátra életének két kiemelt részlete tartozik a legkedveltebb művészeti témák közé:
Az egyik az Antoniusnak adott ebéd, a másik pedig az öngyilkossága, ami igencsak megragadta a művészek fantáziáját, hiszen ez igazán drámai és egyben erotikus lezárása volt a királynő életének. A legenda szerint, ahhoz, hogy a római rabságot elkerülje, életéhez méltóan halálát is megkomponálta, és egy kobra segítségével lett öngyilkos.
Szenvedélye, fényűzése és pazarlása legendás volt, így a képzőművészet minden korszakában egy sajátos Kleopátra interpretáció keletkezhetett: van, aki számára istennő, mások számára kurtizán.
A római császárság úgy mutatta be az egyiptomi királynőt, mint a legfontosabb trófeáját, és hatalmának bizonyítékát.
A reneszánsz, az antikvitás iránti elragadtatásában fedezte fel újra Kleopátra alakját. Ugyan a festők az egyiptomi külsőségeket elhagyták: portrék sora készült, amiken Kleopátra legkevésbé sem tűnik ókori egyiptomi szépségnek- szinte csak a kígyó által azonosítható.
Később a barokk, - mint az európai kultúrtörténet legcsillogóbb korszaka -, mindenáron a hatalmat és gazdagságot akarta hangsúlyozni. Kleopátra személye pedig igazán ideális volt, hogy egyik kedvenc hősnője legyen ennek a kornak - hiszen szenvedélyes volt, hatalomittas, és a luxus megszállottja - szóval jól illet a barokk szelleméhez.
Napóleon egyiptomi hadjárata után, Kleopátra a történeti festészetben került újból a művészeti témák fókuszába. Alakját egzotikussá stilizálták - ez felelt meg az akkor népszerű keleti tárgyú művészetnek. Ekkoriban főleg történelmi kosztümökben - és szalonképes érzékiséggel - az elképzelt egyiptomi környezetbe helyezték vissza.
Az idegenszerű, rejtélyes asszony, a szimbolisták által démonizált és csodált Femme fatale, csak a 19. század végén keletkezett, és ez a figura vált a művészek érdeklődésének középpontjává.
Kleopátrát a modern kor emelte a női hatalom ikonjává, esztétikai ideállá, érzéki, dekadens, csábító karakterré.
Az addigi plasztikus női akt, elképesztően erotikussá vált. Ez pedig igencsak szembement a társadalmilag elfogadott női ideállal. Kleopátra a tragikus hősnő hirtelen átalakult férfifaló, csábító Vamppá.
A művészek nem csak drámai, hanem erotikus gondolatot is kölcsönöztek az öngyilkossági jelenetnek, azzal, hogy Kleopátrát lemeztelenítve, kígyóval a mellén ábrázolták, a szexuális beteljesedést szuggerálták a nézőbe.
Az akkori új tudományág, a pszichoanalitika, a kígyót fallikus jelképként, szinte kizárólagosan a szexuális libidó szimbólumaként fogta fel. Így az újkori írók, művészek fantáziájának semmi sem szabott határt.
Kleopátra a nőiesség minden fegyverével, férfiasan küzdött céljai eléréséért, mondhatjuk, hogy minden tekintetben erős nő volt.
Mindenesetre tetteivel és rejtélyes öngyilkosságával, halhatatlanná vált: a kulturális emlékezetben a szép egyiptomi királynő úgy él tovább, mint a női csábító hatalom jelképe.
Nyitókép: Origo
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
