Razzia, avagy Anyámmal a plázában

Reggel háromnegyed hét. Anyám berontott a szobámba. Először az íróasztalhoz ment, elkezdte kapirgálni a gyetyatartóról a viaszt, kézzel nem sikerült neki, kihúzta a fiókot, kivette az ollómat, annak a hegyével folytatta tovább. Amikor végzett, lerakta az ollót az asztalra, a ruhásszekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, kotorászott. Közben olyasmiket mormolt félhangosan, hogy "ez is szennyes, meg az is", "na ezt most mostam ki, erre ideteszi" vagy "még jó hogy megvettem, soha nem hordja."

Kivett négy pólót, egy nadrágot és a kedvenc ingem, majd a földre hajította azzal, hogy "szemét". Dolga végeztével a könyvespolc elé állt, hosszan nézte a könyveket. Az arcán láttam, hogy ez lehet nem csak egy szokásos szombat reggel, most többre hivatott az anyám. Lassan végighúzta ujját a könyvek tetején egy "méghogy kitakarított tegnap" kíséretében, majd sértődötten kiviharzott a szobámból.

Fél kettő, bevásárlóközpont. Egy padon ülök, a kisposta előtt. Az túlzás, hogy dühöngök, nem, ezen már túl vagyok, húszévesen nem is illik dühöngeni, ahogy a nagyanyám mondta egyszer, amikor a születésnapomra megint tusfürdőt meg testápolót vett, és eltorzult az arcom. Nagyanyám, ha nem is húzza ki magát az utcán és begörnyed - pedig a hátával pont nincs semmi baj -, attól még bölcs asszony. De most nem is ez a lényeg. Anyám a postán, én kint várok dühöngés közeli állapotban.

Mivel a reggeli akció után a fél ruhatáramnak lőttek, ebéd után mondta, hogy öltözzek fel rendesen (miből!?) és menjünk, vesz néhány felsőt, nem csoda, hogy rám se néz senki, ha ilyen szakadt vagyok. Meg fiús.

Felvettem egy rövid farmert és egy valóban szakadt pólót, mivel más nem maradt a szekrényben, és anyám elé álltam. Anyám végig se nézett rajtam, már a papucsnál megakadt a tekintete, pedig előtte épp mosolygott, mert azt tanácsoltam, hogy legyen az új macskánk neve "szilikati". Szóval állok anyám előtt, és ő a papucsomat bámulja. 

Ez nem is a te stílusod. Nem értem, miért ragaszkodsz ehhez a szarhoz ennyire. Ott az enyém, a kék, vedd fel azt. A végén még összefutunk ott valakivel, és nem akarom a kollégáimtól megint azt hallgatni, hogy a lányod semmit nem változott.

Anyám kék papucsáról annyit kell tudni, hogy nagyanyám egyik barátnőjétől örökölte a 70-es évekből. Anyám szerint retró. A kollégái meg fizikusok. Erről ennyit.

Amikor végre sikerült elindulnunk, mert végül betűrtem a pólót a nadrágba (a fekete lakk övét már nem voltam hajlandó magamra erőszakolni), eszébe jutott hirtelen, hogy tömzsi vagyok, és hogy sajnos apám alkatát örököltem, de erről igazából nem tehetek, inkább mondjuk azt, hogy dagadt, mert akkor van még remény, hogy megváltozok.

Forrás: iStockphoto/Ngô Nguyễn Vinh Quang (Quang Ngo)/Samuelbrownng

A boltba belépve célirányosan a negyvenes női részlegbe vezetett, és minden felsőre rácsodálkozott, hogy az neki milyen jól állna, és nézzem azt a szép virágmintásat vagy azt a tehénfoltosat, na én olyat soha nem vehetek fel, így is nagy a hasonlóság. Aztán a kosztümöknél is elidőzött, az egyiket fel is akarta próbálni, de ránéztem úgy, erre ő dühös lett, és halkan, nehogy az eladók is megérezzék a feszültséget, rám ripakodott:

Ne vágd a pofákat, ne vágd a pofákat!- és a tiniosztályra rángatott.

"Tessék. Ez itt. Próbáld fel. "De Anya..." „Mi nem tetszik ezen?" "Igazából semmi." "Nincs erre időm." És hozzám mérte a karcsúsított inget, aminek a gallérján apró, pillangó formájú gombok éktelenkedtek. "Najó. Ez tényleg national geographic-os. Nézd meg ezt." Azt már nem tettem hozzá, hogy "ez meg lila" de végülis van elég hely a szekrényben. Kétszer kell csak felvennem, ha megveszi.

A lila inget a kosárba tettem, anyám arcára elégedettség ült, amíg a kasszánál sorra kerültünk.

Látod, ilyeneket kéne hordanod. Ebben nem látszik, hogy lóg a melled. És a hasadat is eltakarja.

Anyám tökéletesen tudja, hogyan kell néhány mondattal meggyilkolni a nap első meghitt pillanatát, amikor mindketten épp elégedettek vagyunk. Ő azért, mert vett nekem valamit, én meg azért, mert elhitettem vele, hogy tetszik nekem. És most itt ülök a padon egy lila inget szorongatva, lógó mellekkel, dagadtan, anyámra várva.

Este fél tíz. A nappaliban ülünk, anyám mellettem a kanapén. Úgy tesz, mintha olvasna, közben erősen koncentrál és ügyeskedik, hogy láthassa, mit írok. Nyújtogatja a nyakát, helyezkedik. Én pedig arról írok, hogy igenis van bennem változás, ha elhiszik a kolléganői, ha nem. Hogy anyám igazából feleannyira sem önző, mint akkor, amikor megszülettem, pedig ő tökéletes gyereket akart, és hogy a macskánk neve végül Kormi lett. Mert anyám szerint, ha már falura költöztünk, alkalmazkodni kell, és a pulink csak Morzsi lehet, a macska meg Kormi, és mostantól a szomszédtól vesszük a tojást.

 

Forrás: iStockphoto/Kjekol

Anyám becsukja a könyvet, Hrabal nem szombat esti olvasnivaló, és előveszi a könyvet a párna alól, amit még reggel csempészett ki a szobámból. A saját novellás kötetemet. "Az anyám egy olyan lény, akiben minden megvan, ami nem a nagyanyám, és mégis olyannak tűnik. Pedig van köztük húsz év, és két tértdprotézisnyi távolság." De nem mer kuncogni, mert akkor lebukhat.

Feláll és közönyt tettetve kimegy a szobából. A konyhába érve hangosan felröhög. Biztos vagyok benne, hogy megtalálta azt a részt, melyben egy veszekedésünket írtam le, mikor is annyira felhergelte magát, hogy szó szerint elküldött az ANYÁMBA.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?