Virtuális könnyeket ejtek az el nem olvasott könyvekért

Nagyon sokáig hittem abban, ha valaki egyszer megszereti az olvasást, ez a szenvedélye soha nem múlik el

Hiszen az olvasás (az olvasónak) - rémesen közhelyesen - olyan, mint az evés, az alvás, a levegővétel vagy a víz: lehetetlen nélküle élni, mondhatni, a Maslow-piramisban egy szinten van azokkal, szinte fizikai szükségletté válik. Legalábbis én ezt gondoltam, hiszen a könyvek végigkísérték a mindennapjaimat. Már a nagymamám is naponta mesélt nekem, a trójai faló története volt a kedvencem, bár az Iliászt aztán pont soha nem olvastam el. Amikor pedig már tudtam olvasni leginkább Andersen reménytelenül romantikus és szomorú meséi ejtettek rabul. Szentül hiszem, hogy az A kis hableány félresiklott szerelmének története évtizedekre megpecsételte a magánéletemet, de imádtam a játékosan tanító könyveket is, a szófajok birodalmába például kedvenc tanítónénim, Edit néni mellett Varga Katalin Én, Te, Ő kötete vezetett be, a pöttyös és csíkos könyvek pedig már egészen nagylányos olvasnivalók voltak. De gyűjtöttem a Búvár zsebkönyveket is, ha pedig csak szórakozni akartam éjjel, a takaró alatt elemlámpával a Hahotákat bújtam. 

Az általános iskolában és a gimnáziumban sima ügy volt 4-5 naponta végigolvasni egy regényt, vagy elszórakozni azzal, hogy egész életműveknek állok neki. Élvezetes volt, és hasznos is egyben: magyar szakra készültem, úgy, hogy közben a hobbimnak élhettem. Sosem mentem sehova könyv nélkül: imádtam a nyomdafesték illatát, abban a táskában, amiben az olvasnivalómat cipeltem, kaja nem kerülhetett, a könyv szent volt és sértheteten, mint ahogyan az olvasásra szánt idő is. 

A főiskola már okozott egy kis fennakadást

 Sok kötelezőt, ami nyilván vizsgatétel is volt, a hátam közepére sem kívántam (és el se olvastam - A mai napig nem tudom, hogyan írtam értekezést Jókai Mór Rab Ráby-korszakából, mert 10 oldalnál tovább nem jutottam) és a napi bulizás sem segített sokat, de azért szinte mindennap olvastam valamit. 

Ekkor már - és egyébként azóta is - biztos kézzel választottam könyveket, figyelemmel kísértem a friss megjelenéseket, tudtam, hogy a népszerű nem egyenlő a minőségivel és szívesen vitáztam arról, hogy attól még nem lesz jó egy regény, mert sokan olvassák. 

Szerencse vagy sem (egyébként nem), amikor dolgozni kezdtem, azt internetről csak annyit tudtunk, hogy van, a számítógép pedig egyenlő volt azokkal a hatalmas monstrumokkal, amiket már csak archív fotókon lehet látni, és amilyenre Vágási Feri gyűjtögetett a Szomszédokban, hogy "beszállhasson az internetbe". Persze, hogy nekem is volt ilyen gigagépem, semmiképpen nem akaram lemaradni, de egy-két akkor menőnek számító játékon és a szövegszerkesztőn kívül sok minden nem futott rajta, így a délutánjaim, estéim legnagyobb része ismét könyvek társaságába telt. Ahogy múltak az évek, egyre több olyan időszakom volt, amikor valahogy nem kívántam az olvasást, szó szerint elsodort az élet, a cigifüstös kávézókban (kocsmákban?) okoskodások, a világmegváltó(nak hitt sokszor oly' felesleges) beszélgetések. 

Nekiültem, belekezdtem, nem tudtam koncentrálni, elterelte a figyelmemet valami más

 Vagy a külvilágot nem tudtam kizárni, vagy a saját gondolataimat, esetleg akadt valami aktuálisan érdekesebb, mondván: a könyvem nem szalad sehova, majd holnap. 

Szentimentálisabb pillanataimban, amikor a könyvespolcomra nézek, tudom, ha meghalok, sok olyan könyv marad rajta, amit lelkesen vettem meg, de soha ki nem nyitottam. Racionálisabb perceimben az jut az eszembe, hogy vagyonokat költöttem könyvekre, és most a költözés kapujában egy napig dobozolhatok... Általában pedig csak örülök annak, hogy olyan a szobám, mint egy kisebb könyvtár, egy karnyújtásnyira a kánaán, a polcaim sokasága a lehetőségek végtelen tárháza. 

Van, hogy úgy gondolom, baj, hogy nem olvasok eleget

Máskor pedig az jut az eszembe, hogy biztosan mindig a lehető legjobb döntést hozom és pont azzal szórakoztom magamat, amire akkor szükségem van.  És ha nem mindig az olvasás az, nem tragédia... Mi is változunk, az internettel pedig jó néhány éve kinyílt a világ, napjainkban pedig már az olvasáson kívül minden eddiginél több értelmes örömforráshoz juthatunk. 

Elárulom, nemrégiben azért volt egy remek korszakom: valahogy minden nyugodt volt körülöttem, jó közérzet, sport, normális párkapcsolat és a munka és magánélet egyensúlya is egészen kiegyensúlyozottan alakult. 

Aztán valami történt... és hetek vagy inkább hónapok óta csak nézem az éjjeliszekrényre szándékosan kikészített Atwood- és Knausgard-köteteket, hátha... 

Hátha pont ma lesz az az este, amikor a közösségi média pörgetése, a csetelés vagy egy félbehagyott munka elvégzése helyett nekiállok... Mondjuk, a Knausgardnak. Kinyitom és belekezdek: 

(Becsukom, de majd folytatom, csak előbb csekkolom az üzeneteimet...)

Nyitókép: Shutterstock