Káprázat helyett fogékonyság, illúzió helyett a csend, amire vágyom

Vannak társaságok, amelyekbe az ember úgy indul el, hogy tudja, szemfényvesztőkkel fog találkozni. A legtöbb társaság ilyen. A napjaink nagy részét illuzionisákkal töltjük. Ezekben a csoportokban az az ember, aki már rég nem akar valamilyennek látszani, nem érdekli a káprázat, afféle kakukktojás, akit mindenki más hülyének néz, és talán kicsit le is néz. Nem menő önmagadként belépni egy szobába, valamilyennek látszanod kell. Lehetőleg olyannak, amilyenek a többiek. 

Bizotsan észrevetted, ha mondjuk a munkahelyeden mindenki többnek adja elő magát, mint amilyen valójában, a többiek, annak ellenére, hogy tudják, hogy a szavainak a fele sem igaz, nem fogják ezzel szembesíteni, mert maguk sem vallanák be soha, hogy „figyeljetek, nekem erről az egészről valójában fogalmam nincs”. S, ha jön valaki, aki felveti, hogy azért az elhangzotakból minimum gyököt kéne vonni, akkor a többiek lehurrogják, vagy elnézően mosolyogva tudomást sem vesznek arról, amit mondott. Mindenki ismeri a szülői értekezletek fenyegetőző, a mundér becsületét bármi áron megvédő, nagy autókra, magas beosztásra, sok pénzre hivatkozó megtehetem embereit is, akik állítják, ők bárkit megvehetnek kilóra, de belül bizonytalan, remegő csinovnyikok a meglévő és megszerzendő státusszimbólumaik mögé bújva kápráztatják el, akit el tudnak. 

Akárhova is keveredik, aki személyiségéből, korából, ki tudja miből eredően már nem akar résztvenni ezeken a cirkuszi előadásokon, mégis kénytelen, fizikailag és szellemileg is elfárad. Azok is, akik még önként és dalolva vesznek részt a káprázatos előadásokon, legfeljebb még nem tudják, hogy az energiáik jó része nem oda megy, ahova fekteni szeretnék.

Álszentség lenne azt állítanom, hogy sosem vettem részt szemfényvesztésben. A gimis éveim másról sem szóltak, csak a pózolásról, és a huszas éveim elején is erősen szerepben voltam, de a végére kezdtem érezni, hogy végtelenül elfáradok a szerepjátékban. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha többé nem akartam elkápráztatni a környezetemet, nagyon is szerettem volna, ha észreveszik, hogy én is érek valamit, és volt, hogy ehhez nem a legalkalmasabb eszközöket használtam, de egyre ritkábban érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, ahogy az is, hogy mindig süssön rólam a profizmus, hogy az is lesírjon rólam, amihez valójában semmi közöm nincs. Akkor már tudtam, hogy bármit állíthat magáról az ember, az eredmény úgyis mindig magáért beszél. 

Életem legfelszabadultabb évei a kismamaként otthon töltött idő volt, amikor azt éreztem, hogy magasról teszek mindenkire, engem kizárólag a gyermekeim érdekelnek, rajtuk kívül még a férjemmel akarok időt tölteni, senki mással nem foglalkozom. Nem kellett semmilyennek látszanom, megfeelnem senkinek, csak önmagamnak, az pedig sikerült. Talán ez vitt el végleg abba az irányba, hogy végre túllépjek a káprázaton és azokon az embereken, akik mindig mindenkit le akarnak nyomni, sokszor primitív eszközökkel, valódi tudás nélkül. 

Körülbelül negyvenéves koromban azt is észrevettem magamon, hogy rengeteg dolog van, amibe már nem állok bele. Az egykor konfliktuskereső kislány konfliktustűrő nővé vált. Akkortájt éreztem meg, hogy a valódi eredményeim, sikereim pont elegendőek ahhoz, hogy komolyan vegyen a világ. Hogy az élet és munkatapasztalatom bőségesen elég ahhoz, hogy túlzásoktól mentesen nyilvánuljak meg, és másoktól is ezt várjam. Ma már felismerem, ki a valódi és ki a gagyi. Van annyi emberismeretem, hogy az első pár mondat után tudjam, hogy van dolgom az adott emberrel vagy inkább felejtsem el, mert nem igazi. 

Ma már tudok csendben figyelni, szemlélődni, nyitottnak lenni a másik ember valódi önmagára, meghallani, amit mond, megérteni, amit üzenni szeretne. Megtaláltam azt a női, mondhatni baráti közösséget — ez számomra nagy szó, mert szinte csak férfi barátaim voltak korábban —, amelynek tagjaival napokat képes vagyok eltölteni, anélkül, hogy megjátszanánk magunkat, el akarnánk kápráztatni egymást. Veszekedésmentesen, szeretetben, vidámságban töltünk együtt időt. Senkinek nem kell úgy tennie, mintha minden rendben lenne vele és körülötte, nem kell eltitkolni, ha nem érzi jól magát az ember, ha valami kínozza a testét-lelkét. Mindent meg- és ki tudunk beszélni, mindent be- és el tudunk fogadni egymástól és önmagunktól, önmagunkról. Nyitottak vagyunk a jóindulatú észrevételekre, rosszindulatúak pedig fel sem merülnek. Hatalmasakat röhögünk magunkon, de egymáson is, a közös testmozgás pedig ritka felszabadító élmény.

Minden embertársamnak, legyen férfi vagy nő azt kívánom, hogy mielőbb jusson el oda, hogy már nem a megfelelési kényszer, a káprázat hajtja, hanem a fogékonyság, az odafigyelés. Mindannyiunknak olyan férfi, női és vegyes közösségeket kívánok, ahol az energiáinkat jóba és jóra fordíthatjuk, az állandó magamutogatás, szemfényvesztés, illúziógyártás helyét a csend foglalja el.  A mentális egészségünk érdekében. Is. 

Nyitókép: Shutterstock