Az első trimeszterben az a legnagyobb örömöm, ha végre sikerül hányni

A baba érkezéséről a férjemnek az első házassági évfordulónkon szóltam. Én már tudtam néhány napja a dologról, de úgy gondoltam, igazán romantikus lenne, ha az ünneplés végén jelenteném be a nagy hírt. Bár a meglepetés nem pont úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem – mert hát ilyen ez, felesleges túlbonyolítani a dolgokat –, a boldogságunkból cseppet sem faragott le a képeslap fiaskó.

- Apa leszel. Végre itt van velünk. Boldog első házassági évfordulót!

A férjem arca felragyogott, mikor megértette, mit is akartam vele közölni már percek óta. Megöleltük, megcsókoltuk egymás és úgy gondoltuk, innentől kezdve minden sínen van.

Sín, sín, de elég kanyargós

A vécé fölé görnyedek és próbálok hányni. A szemem megtelik könnyel az émelygéstől és az erőlködéstől, de néhány köhögésen kívül semmi sem történik. Pedig szeretnék megkönnyebbülni és kissé megnyugodott gyomorral elnyúlni a kanapén. De nem! Ő másképp akarja. Újra rámtör a sürgető késztetés, én pedig erősen kapaszkodom a hófehér vécédeszkába. Semmi. Nagyot sóhajtva feltápászkodom, lehúzom a vécét és a mosdókagylónál azért kiöblítem a szám. Visszacsoszogok a nappaliba és szó szerint lehanyatlok a kanapéra. Szinte jártányi erőm sincs. Mint az utóbbi hetekben úgy általában. Fura ez az egész. Ez a terhességi rosszullét.
 

A homlokomra tapasztom a tenyeremet – nem mintha ez megállítaná a folyamatos hányingert. Legszívesebben ismét a fürdő felé venném az irányt, de tudom, hogy úgysem menne a dolog, így inkább megpróbálom mély levegőkkel elűzni a hányingert. A férjem a lábamat simogatja és aggodalmasan néz rám.

- Ennyire rossz? - kérdezi, bár a választ jól tudja. Az elmúlt hetekben végigasszisztálta a szenvedéseimet. Szeretném azt mondani, hogy nem, szeretnék nevetve legyinteni, de az igazság az, hogy tényleg megvisel a szinte állandó rosszullét.

Ez nem kényeskedés, nem nyafogás, ez tény. Pillanatkép az első trimeszterből. Ahogyan az öröm és az izgalom, úgy ez is része a várandósságnak, amiről szerintem nem szégyen beszélni. Ettől még nem várom, szeretem kevésbé a kisbabámat vagy nem vagyok rossz ember – egyszerűen csak bevallom, hogy igenis a gyermekáldásnak sem csupán rózsaszín, csillámporos oldala létezik.

Ez is elmúlik...

- Egyszerűen nem értem. Elvileg reggel kéne rosszul lennem, ébredés után. Azt is tudom, hogy olyankor a sós keksz segít... De ez... - megnyalom a kiszáradt számat, de rossz ötlenek bizonyul, ettől is felfordul a gyomrom. Felülök, mert félek, hogy fekve hányom el magam - ...ez egész nap kínoz – fejezem be a félbehagyott mondatot néhány mély levegő után. - Sőt reggel szinte semmi bajom. Ki érti ezt?

És valóban nem értem. Míg mások ébredés után vannak rosszul 20-30 percig, addig nekem a reggel a nap fénypontja, mert ilyenkor semmi bajom. Délelőtt tíz óra felé azonban beindul a gépezet és nagyjából egy óra múlva már olyan émelygésem van, hogy a vizet sem bírom meginni. Így általában azt csinálom, hogy reggelire annyit eszek, amennyit csak tudok, iszom is tízig rendesen, mert tudom, hogy utána már esélytelen bármelyik. Maximum egy kis háztartási kekszet tudok elrágcsálni – azt is hatalmas erőfeszítések árán. A legrosszabb azonban az este. Tíztől ugyanis folyamatosan fokozódik a hányinger, este hatra pedig már szinte elviselhetetlen. Még szerencse, hogy ekkorra már hazaérek a munkából, így csendben, az otthonunk magányában agonizálhatok. Egészen addig, amíg nagyjából hét körül ki nem dőlök. Igen, ez is vele jár...
 

Az órára pillantok. 19.30. A férjem a lábamat simogatja és arról beszél, hogy mennyire sajnálja, hogy ilyen rosszul vagyok, szeretne segíteni, de akár egy filmet is megnézhetnénk, hátha az eltereli a figyelmemet.

Szegény... hetek óta képtelen velem érdemben időt tölteni. Napközben dolgozunk, estére meg teljesen végem, még beszélgetni sem tudok...

- Hmmm? Mi a véleményed? Befejezzük a múltkor félbehagyott filmet? - hallom valahonnan nagyon távolról. - Móni... ébren vagy?

Szeretném azt mondani neki, hogy igen, de már érzem, hogy – menetrend szerint – jönnek értem az álommanók. Sebaj, ez is véget ér egyszer – gondolom, már félig szunyókálva, nem is sejtve, hogy a huszadik hétig bizony semmi sem fog ezen a fronton változni.

Nyitókép: Shutterstock